Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-53

m 53. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. a gazda a tíízifa hiánya miatt a mezőgazdaságában annyira szükséges trágya-anyagot kénytelen a tüzelés czéljaira elvonni. És itt van a főváros és az ország számos vidéke, hol a közegészségügy szempontjából is sokkal egészségesebb tűzifa-tüzelés helyett, fa hiányában, kőszenet használnak, mely módjával a tüzelésnek, a statisztikai adatok szerint, a külföldről beszállított kőszénért évenkint 11 millió forint vitetik ki az országból. Igen szépen mutatja ki ezt az országos erdészeti egyesület a kereskedelemügyi minisztériumhoz intézett legutóbbi, e tárgyú beadványában, melyben a vasúti tarifák kapcsán kimutatja, hogy a legkitűnőbb minőségű bükkfaanyag 250 kilométernyire csak igen csekély haszonnal, 250 kilométeren túl pedig csak határozott kárral szállítható. E bajnak a közlekedésügyi tarifa leszállítása által való szanálása jelentékeny nemzetgazdasági kérdést fejtene meg az erdőbirtokosok és a szegény ntunkásnép szempontjából, mert az erdőbirtokos erdejét megfelelő árban adhatná el, mert a szegény nép munkatöbblete jelentékenyen szaporodnék, és igen jelentékeny lenne az eredmény a tűzifa-szükség mizériáival küzdő alvidéki lakosság szempontjából is. Kérem a t. földművelésügyi miniszter urat, hogy ezen kérdést a kereskedelemügyi miniszter úrral egyetértőleg beható tárgyalás alá venni, és annak lehetőleg kedvező megoldását eszközölni méltóztassék. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Legyen szabad csak egész röviden az állami erdővásárlások kérdéséről is szólanom. Nem kell fejtegetnem, mily rendkívül fontos kérdés az hazánkban, úgy nemzetgazdászati, mint agrárius szempontból is, a mit a háznak egy kiváló tagja úgy a röpiratokban, mint a hírlapokban már többször kifejtett, hogy az erdőterületek oly kezekben legyenek, a melyek azokat okszerűen és alaposan kezelni képesek E czél vezényelte bizonyára a törvényhozást az 1884: XXIV. törvényczikk meghozatalakor, midőn az erdővásárlási alap megteremtését határozta el. Kár, hogy e törvény egy intézkedésében ez összegnek más czélra való fordítását is megengedte. Köztudomású, hogy körülbelül négy millió hold erdőség van hazánkban magánbirtokosok kezén, hogy ezek közt igen számosan vannak olyanok, kik okszerű és czéltudatos erdőkezelést folytatni nem akarnak, vagy nem képesek, hanem valóságos rablógazdálkodást űznek. Meg vagyok róla győződve, hogy az ily erdők megvásárlásával az állam, — helyes politikai érzékkel megválasztván a helyeket is, — míg egyrészt pénzügyi szempontból előnyös műveletet csinálna, másrészt e területek okszerű kezelés alá vétele s azok környékén a jövedelemi forrásoknak a szegény nép részére leendő megnyitása által nemzeti missziót teljesítene. Ajánlom e kérdést a t. földmívelésügyi miniszter úr becses figyelmébe. (Helyeslés a jobboldalon.) Legyen szabad most röviden a mezőgazdasági viszonyokkal foglalkoznom, kiváló tekintettel a Felvidékre. Itt az általános helyzet az, hogy a föld kevés és rossz, ennek folytán a lakosság szükségletét a legjobb termés sem fedezi. Ezzel szemben a lakosság szaporodása igen kedvező arányokat mutat, a mit a népmozgalmi táblázatokból is láthatunk. Hogy a mondottakról némi fogalmat alkothassunk, legyen szabad például Máramaros vármegyéről némi statisztikai adatokat felhoznom. (Halljuk! Halljuk !) Máramarosmegye kiterjedése 10.554 • kilométer, melyből szántóföldet csupán egy százaléka képez, a mi kitesz szántóföldekben 106.924 hektárt, kertben pedig 1590 hektárt. Ezzel szemben a megye népmozgalmi adatai szerint száz év előtt volt a megyének 86.118 lakosa, 1880-ban 227.436 és 1890-ben 268.821 ; tehát a lakosság tiz év alatt 42.000 lélekkel szaporodott. Ezek szerint 2Va lélekre esnék egy hektár. A föld azonban terméketlen és csak igen erős javítással mívelhető. Mivel pedig a kisgazda megfelelő állatállomány hiányában, de különben is marha tartásához legelőre vau szüksége, földjeit forda-rendszer szerint kezelni kénytelen, s így konstatálhatjuk, hogy Máramaros vármegyében öt lélekre esik egy hektár föld. Természetes, hogy ily körülmények közt a felvidéki hegyi községekben a lakosságnak alig tiz százaléka képes magát gazdálkodásából fentartani. A többi szegény nép földje megmívelése után kénytelen idegenben munkát keresni ; mire azonban tere nem nyílik, mert a Felvidéken általában a gyáripar igen csekély mértékben van kifejlődve. Van aztán e szegény népnek mezei munkája mintegy két-három hónapon át; van famunkája, fausztatása, szintén két hónapra való, és azután, ha meg akar élni, bolyongania kell munka után, ki kell mennie Romániába, Galicziába, és a legjobb esetben 60—80 krajczárt tevő napi keresetéből kell magát és otthon nyomorgó szegény családját fentartania. A Felvidéken levő rendkívül különféle viszonyok egy egészen határozott és biztos számítást igen megnehezítenek, bízvást állítható azonban, hogy azon kisgazdának, a ki egynegyed telkes úrbéri kisgazdaságában napszám nélkül megélni képes, évi összes jövedelme legjobb esetben 180—200 forintra, a másik kisgazda évi jövedelme napszámjával együtt évenként 120—150 forintnál többre nem tehető. Ebből