Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-53
96 53. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. rovits Mózes a II. osztályba és Fodróczy Sándor a VII. osztályba soroztatik. Következik a költségvetés tárgyalásának (írom. 50) folytatása. Kin van a sor ? Molnár Antal jegyző: Nyegre László! Nyegre László: T. ház! (Halljuk!Halljuk!) Azon kiválóan fontos országos érdekek, a melyek Magyarországon a földmívelésügyi tárcza keretéhez fűződnek, megadják nekem is a bátorságot arra, hogy a tárcza költségvetésének általános vitája során felszólaljak. És ezt a bátorságot megadja nekem az a tudat, hogy a különféle viszonyok mindenesetre indokolttá teszik azt, hogy viszonyaink különböző szempontokból itt, a törvényhozás termében kellőleg megviíágíttassanak; de megadja másrészt a bátorságot nekem, t. ház, azon jóindulat, a melylyel a t. ház a költségvetési vita folyamán felszólalt új szónokokat fogadni méltóztatott. Legyen szabad kérnem, hogy ezen jóindulatot személyemre is fentartani méltóztassék. (Halljuk! Halljuk !) A földmívelésügyi tárcza keretéhez tartozó kérdések épen azért, mert az állampolgároknak a legmélyebb, a legvitálisabb érdekeit érintik, a legmélyebbre ható, a legintenzívebb politikai irányzatot igénylik. És ezen kérdések megoldása, t. ház, annál fontosabb, de annál nehezebb is, mert műveltségi és népesedési viszonyaink, helyzetünk, éghajlatunk különbözősége folytán a külföldi sablon minták szerint egyáltalában meg nem oldhatók. A földmívelésügyi kormányzatnak a vidéki viszonyok teljes ismeretével felfegyverkezve, mély belátással és valódi nemzeti érzékkel kell ezt az akeziót vezetnie, meg kell adnia ott a segítséget, a hol az önsegély hiányzik, felesleges segélynyújtással utópiáknak támpontot nem szabad nyújtania, megadni az útbaigazítást, a segítőeszközöket arra, hogy ha bár a jelen igen sok kívánnivalót hagy is fenn, legalább egy jobb jövő alapja és ez által állami életünk szilárdsága biztosíttassék. (Igás! Úgy van! johbfelől.) T. ház ! Sajátságos iróniája a sorsnak, hogy hazánk, mely különböző pontjain a természeti kincseknek oly különböző bő áldásaival van elhalmozva, mégis mondhatni gazdasági válság előtt áll. Az Alföld dús kalászokat termő, kies rónáival a gabonaárak alacsony volta miatt küzd a gonddal, úgyszólván, saját zsírjában fúl meg, míg a Felvidék, a mely rendes körülmények közt hivatva lenne az Alföld termékeinek fogyasztója lenni s ezáltal a normális gabonaárak képződését elősegíteni, dús erdőségei, kincses bányái közepette sok helyütt a legnagyobb nyomorral küzd. (Igaz! Úgy van!) A költségvetési vita folyamán eddigelé felszólalt t. képviselőtársaim inkább az Alföld gazdasági viszonyaival, az ott uralkodó agrárszoczializmussal és a gabonaárakkal foglalkoztak ; méltóztassanak megengedni, bogy ezzel szemben én a Felvidék viszonyaival és első sorban speczialiter az erdőügygyei foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk !) Hogy az erdőügy mily fontosságú hazánkra nézve, azonnal kitűnik, ha tudjuk azt, hogy az ország területén levő óriási erdőségekből a községek és a törvényhatóságok, városok tulajdonát képező erdőség 2,632.526 katasztrális holdat, mig az úrbéresek és földbirtokosságok tulajdonát képező erdőterület 1,681.000 katasztrális holdat tesz ki; a mi azt hiszem, hogy nem mondok túlnagy számot, óriási, körülbelül 280—300 millió forint értékű nemzeti vagyont képvisel. Tudjuk, hogy ezen óriási erdőterület a század közepéig tulajdonképen csak a legközelebbi vidékek faizási, illetőleg épületfa-szükségletei kielégítésére szolgált, tulaj dónk épeni jövedelmi forrásává az országnak azonban csak az utolsó pár évtizedben vált, a mikor a statisztikai adatok tanúsága szerint az utolsó öt évi kivitel átlaga a hét és fél millió behozatallal szemben a 30 milliót felülmúlta, sőt az utolsó 10 év átlaga körülbelül 28 milliót tesz ki. Hogy ezen rendkívül kedvező eredmény bekövetkezett, az a közlekedési viszonyok tökéletesbülésén és szaporodásán kívül főként az 1879. évi XXXI. törvényczikk — az erdőtörvény — által megállapított erdőügyi politikának tudható be, a mely, ha — mint nem kétlem — a jövőben is czéltudatosan és okszerűen tovább folytattatik, úgy az erdészet az országnak a jövőben sokkal nagyobb, sokkal jövedelmezőbb kincsévé válik. (Úgy van! jobbfelöl.) De a legjobb törvény is a végrehajtástól függ, t. ház, és ez bebizonyult ennek a törvénynek a végrehajtásánál is. Az erdőtörvény 17. §-a a községeket, közbirtokosságokat okleveles erdőtisztek tartására, erdőségeiknek rendszeres üzemtervek szerint való kezelésére kötelezi. A törvény ezen rendelkezéseinek a törvényhatóságok látszólag meg is feleltek; tekintve azonban, hogy a községek rendkívüli szegénységük folytán igen nagy erdészeti körökben voltak kénytelenek egyesülni és az erdőtiszteknek és a személyzetnek jelenét és jövőjét anyagilag biztosítani egyáltalán nem bírták, bekövetkezett az, hogy a községeknek, a törvényhatóságoknak be kellett látniok, hogy a törvény által előírt s épen saját érdekökben okvetlenül megfelelőleg megoldandó feladatoknak épen szegénységüknél fogva megfelelni nem képesek. És itt következett be azon igen figyelemre méltó momentum, a mely szerény nézetem szerint az általános állami közigazgatás behozatala kérdésénél is egy igen jeleutékeny argumentumul hozható fel,
