Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-35

Z 4 35. országos ülés 1897. január 27-én, szerdán. tartozik; szerény nézetem szerint leginkább tar­tozik még a kultuszminiszteri tárcza keretébe. (Halljuk! Halljuk!) Ott is kívántam én ehhez a dologhoz hozzászólani, de ha már t. képviselő­társam tegnap ezen valóban égető, sürgős kér­dést napirendre hozta, engedje meg az igen tisztelt ház, hogy én is hozzászóljak. (Malijuk! Halljuk! a baloldal hátsó padjain.) Előre kell bocsátanom azt, hogy a pogány yilágban, mint az tudva van, a munka nem volt erény, az szégyenletes dolog volt. A munkások megvetett emberek voltak; rabszolgák által végeztették a különféle földmíves és ipari mun­kákat és azért annak nem volt becse, nem volt tisztelete, annak a hasznát nem a munkás látta, hanem a rabszolgának a gazdája. A keresztény vallásnak alapítója, Jézus, azonban maga is iparos, ácsiparos volt, dolgozott, ezzel a munkát meg­szentelte, megdicsőítette. Azért azóta a keresz­ténység kebelében a munka nem megvetett dolog, nem lealacsonyítás, hanem azóta az erény, az azóta tisztesség. Sőt ennek az ellenkezője, a henyeség, a restség nem csak, tisztességtelen dolog, hanem egyenesen bűn a keresztény fel­fogás szerint. A kereszténység nemesítette meg tehát a munkát, megnemesítette azzal magát a munkást is, az emelte fel a gyalázatnak, a szolgaságnak állapotából a szabad és tiszteletre­méltó állapotba. Nem is volt, szocziális kérdés mindaddig, a mig általában a keresztény vallás eszméi uralkodtak a családban, a társadalomban és a törvényhozásban. Tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőtt ugyan, de az idősebbek emlékezni fognak még rá, hogy azelőtt a magyar alföldön, a hol most az agrár szoczializmus mindinkább terjed ijesztő mérvben, a munkás nyáron 5—6 heti aratási munkájával képes volt beszerezni egész esztendőre való ke­nyerét. Tavaszi-őszi s másnemű napszámmunká­jával képes volt megszerezni azokat az össze­geket, melyek egyéb szükségleteire voltak kívá­natosak. Az az egyszerű földmíves agrármunkás elégedett, boldog volt, a szoczializmusról nem álmodott,, nem irigyelte a gazdagok vagyonát. Hasonlóképen a czéhrendszer idejében — én legalább emlékszem gyermekkoromból — mind­azok, kik különben egész szorgalmasok, takaré­kosak és mértékletesek voltak, képesek voltak munkájuk után magukat nemcsak tisztességesen fentartani, de öreg napjaikra félre is tenni úgy, hogy senkinek terhére nem lettek. TJgy ám, csakhogy jóuak látta a liberalizmus szelleme eltörölni a czéh-rendszert, behozni a szabad ipart és ezzel kiszolgáltatni azt az iparost a tőkének. A tőke azután magához ragadta nem a munkát, hanem a munkának gyümölcsét. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Az agrár munkás pedig, a ki később nem igen volt képes többet szerezni, mint korábban szerzett, igényei félszaporodtával s mivel a petróleumtól kezdve keresztül menve a különféle ital-ételnemüeken, mindennek az ára igen-igen felemelkedett, természetesen nem képes megélni. Pár hónap előtt történt, hogy egy igen vi­lágos fejű, fiatal agrár-szoczialista állott az esküdtszék előtt, mert az ő lapjokban minden­esetre elítélendő és büntetendő módon izgatott a társadalmi osztályok ellen, sőt még a bazafiat­lanság bűnébe is esett szegény keserűségében. Mit mondott? Hogy látta, sőt ő maga is részt vett abban, hogy az a földmunkás reggeltől-estig dolgozik ötven kr.íjczár napi bérért, a dohány­kertész tizenöt kraj czár napi bérért, itt Buda­pesten húsz krajczárért. Világos, hogy ebből meg nem lehet élni. Ebben a részben sok igaz­ság van, mert a munkás méltó a bérére, kell, hogy azután megélhessen. Azonban igen sok ám a hiba magukban a munkásokban is. Olvastam én azokat a jelentéseket, midőn nem tudom, hány esztendővel ezelőtt a magas kormány meg­bízásából biztosok jártak Hódmezővásárhely kör­nyékén megállapítandók a különböző napszá­mokat s egy munkás család jövedelmét; de privát úton is tudom, hogy a munkásokban igen-igen sok a hiba, mert igényeik igen meg­szaporodtak, annak a munkásnak felesébe szeret selyemben, bársonyban járni, a munkás most már — nem mindegyik, de a liberalizmus szelleme által megtámadott munkás — templom helyett korcsmát, kávéházat látogat, már pedig az olyan egyszerű munkás, ki napi ötven krajczár, vagy ha mindjárt egy—két forintért dolgozik s ilyen igényei vannak, az nem takaríthat meg semmitsem, az félre nem tehet, abból okvetlenül szoczialísta fog lenni. 0 is úgy akar élvezni, mint az ő munkaadói élveznek. Ez a főoka annak, hogy terjed a szoczializmus. T. képviselőtársam, Tallián úr tegnap a szoczializmust összeköttetésbe hozta a nemzeti­ségekkel és a klerikalizmussal. Nem fejtette ki az összefüggést, csak gyaníttatta, hogy a kleri­kalizmus, vagy mondjuk a papság, iparkodik a szocziálistákat saját erdekében felhasználni, al­kalmasint az állam ellen. Figyelmesen átnéztem ama 70 egynéhány szoczialísta község lajstromát, melyet felolvasott, s azt láttam, hogy egy sincs nemzetiségi vidéken, hanem mind a magyar alföldön van, túlnyomóan magyaroktól lakott vidéken, sőt mivel viszont a néppártot a kleri­kalizmussal szeretik összeköttetésbe hozni, rá­mutatok arra is, hogy a községek között egy sincs néppárti kerületben. Gondolom, ez elég czáfoíat arra, mintha a néppárt a szoezialisták­kal szövetkeznék. A szoczialisták épúgy vissza­utasítják mindenütt a néppártot, mint a néppárt a szocziálistákat. Megvan annak az oka. Mert

Next

/
Thumbnails
Contents