Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.
Ülésnapok - 1896-43
224 tó r országos ülés 1897. február 8-&n, hétfőn. vetve egyik alkatelemét képezi, tehát az államhatalom abban csak önmagát méltatja. Ha e hazában széttekintünk, mindenütt megdöbbenéssel fogjuk tapasztalni, hogy a kisipar igen sok és aagy jelentőséggel bíró iparág terén, a melyek valamikor sok ezer jó magyar embernek adtak becsületes munkát és tisztességes exisztencziát, csaknem a teljes elzüllés küszöbéhez jutott. És nézzük, hova lettek képviselőik? Képviselőik ellepték a különféle köz- és magánhivatalok előszobáit, a különféle fegyházak és börtönök őrszobáit, ellepték a kapuk alját, sőt ellepték azt az utat is, a melyről a belügyi táreza tárgyalása alkalmával Székely György t. képviselőtársam oly lelkes szavakban említette meg: ellepték azon utat, a mely Amerika felé vezet, sőt ellepték azon tereket is, a melyeket Visontai Soma t. képviselőtársam szép beszédében említett, s melyeken a munkátlanok ezrei már nem a circensesért, hanem csak panemért aggodalomkeltő módon zajonganak. Méltóztassanak megfigyelni a magyar hivatali szolgák biográfiáját és meg méltóztatnak győződni arról, hogy azok kontingensét túlnyomóan az iparososztály szolgáltatja. Szívesen üdvözlöm őket a hivatalok előszobáiban, a fegyházak és börtönök őrszobáiban, a kapuk aljában, ők ott is becsülettel állják meg helyüket, de mégis jobban szeretném őket agy egészséges, életerős magyar ipar terén látni s úgy gondolom, jobb szeretnék ezt ők maguk is, sőt ha szabad magamat e száraz dolgokkal kapcsolatosan poétikusan kifejeznem, legjobban szeretné ezt maga a magyaroknak felettünk őrködő szelleme. Az erre való törekvés oly czél, a melyet kellőképen istápolni és támogatni talán nem is lehetséges és hálásan ismerem el, hogy e részben a t. miniszter úr hivatásának magaslatán áll, mert hiszen, ha elolvassuk az indokolás 63. lapján foglaltakat, a következőket találjuk (olvassa): »Kisiparunk egyes ágazatainak ha nyatlását csak a szövetkezetek gátolhatják meg s hogy ezek megalakulását az államnak áldozatok árán is támogatni kell.« Majd a 65. lapon (olvassa): »Viszonyaink között, hol a kisiparosok jelentékeny részének csekély képzettsége és szegénysége őket az öntevékenységre majdnem képtelenné teszi és vezetés, támogatás hiányában e nemzeti szempontból is értékes elemeket a proletariátushoz szállítja le, a fokozottabb támogatás még inkább helyén való.« Nézzük már most, hogy miben áll ezen fokozatos támogatás. Kétségtelen dolog, hogy a progresszió jelen van, a mennyiben az elmúlt évre a költségvetés keretében a kisipari asszocziáezió segélyezése czímén 20.000 forint volt előirányozva, míg az 1897. évre e tétel 70.000 forinttal szerepel. Kétségtelen tehát, hogy a progresszió, a gradáczió jelen van; azonban ezen összeg — minden túlzás nélkfíl szólva — a valóban tátongó ürességgel szemben egy elenyésző csekélység, — és kegyes bocsánatért esedezem — de az elvi kijelentés konzequencziája a gyakorlati életben vagyis a költségvetés keretében nincsen kellőleg levonva. Az osztrák kisiparos helyzetét a magyar kisiparos helyzetével még csak össze sem lehet hasonlítani, mert eltekintve az osztrák kisipar százados múltján alapúit technikai fejlettségétol és nagy anyagi erejétől, a kényszertársulás elvét Ausztriában még a modern törvényhozás sem adta fel. Bár mondom, az osztrák ipar helyzetét a magyaréval össze sem lehet hasonlítani, mindazonáltal az osztrák kereskedelemügyi miniszter e tétel czímén vagyis a kisipari szövetkezetek czéljaira 1896. évre 135 ezer forintot vett fel. Sőt, mint a »Reichswehr« deczember 10-iki számában olvasható, a/, osztrák költségvetési bizottság meleg hangon kereste meg a szakminisztert, hogy a legközelebbi költségvetés alkalmával a nyers anyag árúraktár, termelési és árúcsarnokok, szövetkezetek czéljaira egy, az igazi szükségletnek mindenben megfelelő összeget vegyen fel. Nekünk sokkal tovább kell menni, mint Ausztriának és mehetünk is, a mennyiben nincs tőke elvesztéséről szó, hanem csak arról, hogy esetleg e tőke kamatait veszítjük el, a mennyiben a tőkét 4°/oos kamataival együtt kisebb-nagyobb idő múlva vissza kell fizetni. A mi a segélyezés konkrét alkalmazását illeti, e részben a gyakorlat azt igazolja, hogy kisebb tőkékkel egyáltalán nem érünk czélt; az csak fél segély, fél munka, tehát nem is segély, nem is munka. Nagy vakmerőség volna, ha a miniszter úr nagy szakértelmével szemben a tanácsadó szerepére vállalkoznám; nem is teszem ezt. De mégis azt hiszem, hogyha azt akarjuk, hogy a segélyezés megfelelő hatálylyal érvényesüljön, akkor azt csak gradätim, egyelőre kevés esetben kell alkalmazni, hanem ott aztán a kiválasztott esetnél az igazi szükségletnek megfelelő mértékben és mindenesetre csak ott, hol a sikerre nézve az erkölcsi garancziák minden irányban jelen vannak. Igen jól tudom, hogy a kisipart több, jelentős ágában ma már az asszocziácziók eszközével meg nem menthetjük, mert ezek az idők folyásának utolérhetlenül mögötte maradtak. De viszont számos jelentékeny iparágra nézve a kisipari asszocziácziók eszköze nagyon is jelentős és nagyértékíí támaszt nyújthat. Ez elismert igazságra való hivatkozással kérem tehát a t. miniszter urat először arra, hogy a kisipari asszocziácziók eszméjének megvalósítását
