Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-41

| 70 **• országos ülés 1897. február 5-én, pénteken. nyúlt költségvetési vitánál is látszik, hogy a törvényjavaslatoknak sorsa tulajdonképen nem itt a képviselőházban díü el, hanem a Lloydépület tanácskozásaiban, és hogy a képviselőházban az ott hozott határozatoknak alkotmányos formába való öntése történik meg: ilyen körűi menyek között nekem semmi reményem sincs arra nézve, hogy itt akár ellenzéki, akár kormánypárti egyének kifejtett nézeteiket ezen költségvetés keretében érvényre emelhessék. Nem is ezért szólalok tehát fel, hanem csak is azért, hogy képviselői állásomból és kötelességemből kifolyólag legalább rámutassak a közegészségügy terén mutatkozó egyes hiányokra és szembeállítsam a szükségletekkel azon áldozatokat, a melyeket az állam hoz. Ha megfigyeljük a közegészségügyi tétel kiadásait, látjuk, hogy akkor, mikor Pap Samu t. képviselő úr azt mondotta, hogy az állam a közegészségügyre 1.700.000 forintot fordít, tévedésben volt, mert igaz, hogy a kiadások tételénél 1.700.000 forint van felvéve, de azt nem vette figyelembe, hogy a bevételi rovatban 316.450 forint szerepel. Már pedig ezen összeget le kell ütni és így az az összeg, a mit a közegészségügyre fordítanak, nem 1.700.000, hanem 1.346.242 forint. Azt is mondotta, hogy a múlt évhez képest 52.000 forintnyi emelkedést matat a közegészségügyi rovat. Ez is nagy tévedés, mert igaz, hogy több van e czímen felvéve, csakhogy a bevétel is emelkedett és a különbözet nem 50.000 forint, hanem 38,000 forint 57 krajczár. Már mostan tévedés volna azt hinni, hogy az emelkedés talán azért történik, hogy közegészségügyünk javíttatik és moz díttatik elő; a világért sem. Nem azért történik. hanem azért, mivel az állam áldozatkészségét csak két intézményei szemben gyakorolja: az egyik egy országos kórház gyámolítása, a másik a tébolyda-ügy. Természetes dolog, hogy az adott viszonyokhoz képest ezen intézmények emel kedése szükségessé teszi azt, hogy ezen kórházi intézménynek és a tébolyda-ügynek emelkedéséhez képest a költség is emelkedjék. De mikor ezt megfigyeljük, ugyanakkor azt is észlelhetjük, hogy míg ezelőtt három vagy két esztendővel a szegények gyógykezelésére 40.000 forint volt felvéve, az már a múlt esztendőben felére, vagyis 20.000 forintra szállíttatott le, s most pedig a közegészségügyi kiadásoknál, erre a czélra egy krajczár sincsen felvéve. Ha ezt egy idegen ember látná, azt mondaná, hogy Magyarországon a szegényügy fokonkint rendeztetett s ma már teljesen rendben van, mert először 40.000 forintot, már a reá következő esztendőben kevesebbet vettek fel, most pedig — hála Istennek — azon szerenesés helyzetben van az ország, hogy a szegények gyógykezeléséről nem is kell gondoskoni, mert oly szegények nincsenek, a kik a gyógykezelésre rászorulnának. Nagyon jól tudom, hogy ugyanakkor, midőn a belügyminiszter úr a szegények gyógykezelésére szánt összeget a költségvetésből kihagyta, utasította a törvényhatóságokat, hogy a községek tartoznak a szegények gyógykezelésé ről gondoskodni; de tévedés volna hinni, hogy a szegények gyógykezeléséről eddig a községek ne gondoskodtak volna. Gondoskodtak, csakhogy az állam a lehetőség szerint kivette a maga részét és segített azon községeken, a melyek egyrészt a községi intézmény, másrészt mindenféle községi terhek és betegápolási adók fizetésével már úgyis annyira igénybevéve voltak, hogy továbbmenni már nem tudtak. Az az intézkedése a belügyminiszter úrnak és a törvényhozásnak, hogy a szegények részére fordított ezt az összeget kihagyta, nem igazságos, mert a betegápolási pótadók fizetésénél megtörténhetik az — és ez törvényben van biztosítva — hogy egyik község a másiknak, az egyik törvényhatóság a másiknak a betegápolási adót megtéríti. Ha pedig valamely községbe egy idegen ember vetődik és ott megbetegszik, igazságosnak tartja-e a t. ház, hogy arról az illető község gondoskodjék? mert hiányos intézkedés híján nincs is joga annak a községnek követelni, hogy az illetőségi hely megállapítása után a másik község fizesse meg. A szegény betegekről való gondoskodás nem lokális, hanem országos érdek, mert a járványok bacillusai nem a fényes paloták illatos légkörében tenyésznek, hanem a nyomorult viskókban burjánzanak. Ha tehát a szegény betegek gyógykezeléséről gondoskodunk, nemcsak a humanizmust szolgáljuk, hanem igen fontos közegészségügyi érdeket elégítünk ki. Mert ha a bajt csirájában el nem fojtjuk, ebből oly nagy veszély származhatik, hogy pénzértékben ki sem fejezhető. A t. belügyminiszter úr megjegyezte, hogy a betegápolási pótadókra nézye bizonyos intézkedéseket fog javaslatba hozni, hogy a mai állapotok megszűnjenek. Ismeretlen előttünk, miként akar a t. belügyminiszter úr a már-már tűrhetetlen állapotokon segíteni, mert látjuk, hogy a törvényhatóságok legnagyobb része 6—7 százalékot fizet és még így is teljesen képtelenek arra, hogy kötelezettségeiknek megfeleljenek. Először, mert óriási hátralékaik vannak; másodszor, mert a betegápolási pótadókhoz kötött intézmények, mint a kórházak fokozott igénybevétele meríti ki teljesen ezt a pótadót. Mi okozza, t. ház, hogy ezen óriási pótadó mellett is annyi hátralék terheli egyik törvényhatóságot a másikkal szemben ? Az, hogy