Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-40

156 40 # országos ülés 1897. február 4-én, csütörtökön. orvosoknak a helyzete a lehető legrosszabb. Képzeljük el egy ily körorvos életét. Ha csak némileg meg akar felelni annak a sokféle fel­adatnak és hivatásnak, a mit a törvények és reudeletek vállaira raknak, azt lehet mondani, hogy nincs egy biztos pihenő órája, minden perczben résen kell lennie, folyton veszélyeztetve saját egészségét, életét. Minden más hivatalnok­nak, még a legutolsó vasúti bakternek is, meg­van a maga pihenő órája, csak a körorvosnak nincs. Nem is említem, t. képviselőház, azt a kö­rülményt, hogy némely egészségügyi kör oly nagy terjedelmű, hogy a legjobb szándék, a leg­jobb igyekezet mellett is egyszerűen fizikai kép telenség megfelelni minden kötelességnek. Mind­nyájan tudjuk, t. képviselőház, hogy a körorvosok legnagyobb része mily silány, mondhatni szé­gyenletes javadalmazásban részesül. Ilyen körül­mények között hogyan lehet azt kívánni, t. kép­viselőház, hogy a körorvosok megfelelhessenek mindama kívánalmaknak, a melyek működésük­höz kötve vannak. És mi történik akkor, t. kép­viselőház, hogy ha egy ilyen agyonhajszolt kör­orvos idő előtt kidől, hogyha foglalkozásába úgyszólván belepusztul? Családja a legnagyobb nyomorúságnak, a legnagyobb nélkülözésnek néz elébe. Leírhatatlan az a nyomor, a mely a sze­gényen elhalt körorvosnak hátramaradottjai kö­zött uralkodik. Én, t. ház, évek óta elnöke va­gyok az országos orvosi segély-egyletnek és ezen minőségemben alkalmam volt számtalanszor tapasztalni azt a szörnyű társadalmi és anyagi sülyedést, a mely a korán és szegényen elhalt körorvosok özvegyeinek és árváinak osztály­részül jut: nemcsak varrónők lesznek ezek a szerencsétlen nők, hanem tudok eseteket, midőn orvos özvegye szakácsnői és mosónői foglalko­zásra volt kénytelen vállalkozni, hogy ni agát és gyermekeit az éhenhalástól megmentse. A körorvosnak ezen súlyos helyzetén, t. ház, nézetem szerint, sürgősen segíteni kell. nem az orvosok érdekében, hanem a közegészségügy jól felfogott érdekében. A segítség módja és esz­köze nem lehet más, mint hogy javítani kell a helyzetüket akár az államosítás útján, akár pedig, hogy az állam járuljon hozzá a kör­orvosok javadalmazásának emeléséhez. De súlyos e mellett a városi és első sorban a fővárosi orvosok nagy tömegének is a hely­zete. A fővárosban a gombamódra elharapódzott betegsegélyző egyletek azok, melyek az orvosok tisztességes megélhetését immár lehetetlenné te­szik. Valóságos házalást visznek véghez a tag­gyűjtéssel és mindenféle előnyök kilátásba helye­zésével iparkodnak nemcsak a szegényebb osz­tályokat, hanem a jobbmódúakat is az egyesü­letek kebelébe gyűjteni. Azt mondják, hogy Budapest lakosságának négy ötödrésze beteg­segélyző egyesületekbe tartozik s ez még hagyján volna, ha ezen egyletek bevételeinek nagy részét tényleg betegápolásra és orvosok fizetésére for­dítanák, de ezen bevételek legnagyobb része kezelési költségek czímén elkallódik. Van a fővárosban olyan egyesület, a melynél egy beteg­látogatásra 15 krajczár esik. El lehet képzelni, hogy a lü kajezárral javadalmazott orvosi láto­gatásból mennyi haszna lehet az illető betegnek. Bátor vagyok a t. belügyminiszter űr figyelmét felhívni ezen egyesületekre és kérem őt, hogy felügyeleti jogánál fogva méltóztassék ezen betegsegélyző egyesületek működését szemmel kisérni. (Helyeslés jobbfelől.) Lehet-e csodálkozui, t. ház, hogy ha ily körülmények között az orvosi pálya, a melyen a diploma megszerzése talán a legtöbb fárad­ságba és munkába, de minden bizonynyal a legtöbb költségbe kerül, hogy ez a pálya mind­inkább elnéptelenedik, mindinkább kevesebben vállalkoznak arra, hogy ezen csak tövisekkel behintett pálya kétes dicsőségeit élvezzék. A budapesti egyetemen az orvosnövendékek száma 1883/4-ben 1046-ra emelkedett, ma alig haladja túl a 700-at. Felépítettük nagy költséggel a mintaszerű orvosi intézeteket, a melyeket meg­csodálnak a külföldről hozzánk érkezett tudósok s most attól lehet tartani, hogy a tudomány ezen fényes csarnokai maholnap kongani íognak az ürességtől. Ha nem lesznek kellő számban s úgy látszik, hogy mindig kevesebben lesznek azok az orvosok, a kik a néppel érintkeznek, a népet felvilágosítják, a babonáról leszoktatják, ez alatt csak a közegészségügy szenvedhet, mert a közegészségügy legbiztosabb támasza az or­vosi kar, melynek egyes tagjai az ügy iránti lelkesültségükben a tudomány iránti szeretetük­ben annyira mentek, hogy egyes kétes kérdések felderítése végett gyakran saját életüket is koczkára tették. Legyen szabad csak arra az egy esetre utalnom, midőn ezelőtt néhány évvel egy ősz német tudós, hogy bebizonyítsa az általa felállított tételt, hogy a kolera előidézéséhez nem elegendők a baczillusok, hanem más té­nyezők közreműködése is szükséges, egy jó adag kolerabaczillus-tenyészetet lenyelt, a mi könnyen halálát okozhatta volna. Még esak egy kérdéssel kívánok röviden foglalkozni. Ez a tüdő vész kérdése. Tudjuk, t. ház, hogy a halálokok közt a tüdővész sze repel legnagyobb százalékkal. Az újabbkori ku­tatások minden kétségen kívül kiderítették, hogy a tüdővész ragályozás útján is terjedhet. Ebből a tételből önként következik, hogy a rendes városi kórházak tüdővészesek befogadására és gyógyítására többé nem alkalmasak, nemcsak rossz városi levegőjüknél fogva, hanem azért sem,

Next

/
Thumbnails
Contents