Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.
Ülésnapok - 1896-38
38. országos ülés 1897. január 30-án, szombaton. 91) tani. Nagyon kérném különben ezeknek a káptalani levéltáraknak mielőbbi bevonását, mert az országos levéltárban a diplomácziai aktáknak beleolvasztása az antemohácsiánákba akkor fog esak befejeztetni, ha e hiteles helyek országos érdekű iratai mind be lesznek vonva. A mi most már a bécsi udvari kamara okmányait illeti, itt tömérdek van magyarországi eredetű. Mikor lefoglalták itt a kihalt családok vagy kibújdosott főurak, vagy nemesek birtokait, a budai, szepesi, pozsonyi, más kamarák beszedték az iratokat is, s azután a limbust itt hagyták. Az okmányokra vonatkozó részt a bécsi kamara illetéktelenül be kívánta informáczió végett, hogy az érték és jogczím mellett megállapíthassák, hogy a birtokot zálog- vagy örökjogon bírták-e, hogy kiterjedt-e az adomány a női ágra vagy nem, mert ehhez képest taksálták meg az új vevőt. Ilyen aktát tömérdeket vittek Bécsbe. Az udvari kamara kivonván belőlük a kivonandókat, hogy Ítéletét megalkothassa s mikor véleményét megalkotta, az aktákat örök időre ott felejtette, esak az elintézését küldte ide vissza. Ott maradtak továbbá a Nádasdiak pottendorfi uradalmára vagy a határszéli pozsonyi vidékekre vonatkozó irományok. Nagyon jó forrásból tudom, hogy e magyar aktáknak az országos levéltárba való bekebelezése ellen semminemű elvi akadály nem forog fenn. De az a baj, hogy ha nem élünk az idővel, ez a mostani jó alkalom elröppen. Nem akarok világosabban beszélni, de jól tudom az osztrákok nagy irigységét mi irányunkban minden szempontból. A kedvező alkalmat nem szabad »ad caleudas graeeas« halasztani, mert ha a közös pénzügyminisztériumban változás lesz, majd találnak ők akkor ürügyet arra, hogy a magyarokat jogosan megillető akták soha haza ne kerüljenek. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezért kell sietni a dologgal, úgy is hosszú évek óta így van már, s én tudnám az okot is, miért van így. A mostani bécsi főlevéltámoknak és a melléje rendelt személyzetnek nincsen elég érkezése a szeparáczióra, s talán ezen múlik. Ez legalább az egyik ok. Ha ezek a sokféle hasznos foglalkozással, közügyi dolgokkal annyira el vannak foglalva, hogy ezt nem végezhetik el, akkor nincs más mód, mint innen küldeni ki az országos levéltár személyzetéből egy-két szakembert szeparáezió végett, hogy haza hozzák, a mi minket illet, mert — ismétlem — elröppen a mostani jó alkalom, s azután hiába a kapaszkodásunk utána! Eötvös Károly : Három év óta van ez az alkalom, de Latkóczy úr nem tud róla. Thaly Kálmán: S akkor, ha ez meglesz, azokat a generális indexeket, a melyekről Eötvös Károly t. barátom a tegnapi napon oly szépen nyilatkozott, a tudomány magas szempontjából és a magyar nemzeti szempontból csak akkor lehet elkészíteni sközzétenni, ha akkorra a limbus is oly módon lesz rendezve, a mint mondottam és a hiteles helyek archívumai olyatén módon bevonatnak, a mint ajánlám, mert olyatén módon lehető. Ha az udvari kamarai levéltár is itt lesz, lesznek majd azok a szakszerű regeszták kinyomathatok, kötetenként kiadhatók, mert az egész művelt világon ritka nemzetnek maradtak meg levéltárai úgy, mint nekünk, hála Istennek minden viszontagságok daczára. Akkor majd Kálmán király okmányaitól kezdve, a melyek a legrégibbek, a szatmári békéig tömérdek kötetekben lesznek ezen kincsek közzé tehetők. Eötvös Károly tisztelt barátom a nemzeti múzeum levéltáráról is megemlékezett, a mely utóbbi időben jelentékenyen szaporodott; igen előkelő nagy családoknak, mint a gróf Forgách családnak, a mely a legrégibb, ma is élő arisztokrata család az országban, mely IV. Bélától kezdve mindig zászlósúri szerepet vitt, okmányaival, egész levéltárával és sok másokéval is, így a b. Baíassáékkal is ide került; ezeknek rendezése foglalja el a múzeum nagyon szííkre szabott levéltári osztálya szakerőit. Eötvös Károly tisztelt barátom említette tegnap jó humorral, hogy egy egérfészket mutogatnak ott, a melyben az egerek apraja-nagyja tanyáz. Ez így is van. A kit érdekel, menjen el a múzeumba, a levéltári osztályba, lát ott furcsa vashengereket, görgeteg formájú okmánytartókat, a melyeket, ha az ellenség jött, arra használtak, hogy belerejtették az okmányokat; kocsira rakták, tiszta vasból való záros hengerek ezek, a melyeket török tatár, német elől félreeső helyeken, mocsarakba rejtettek; ezekbe víz sem hatolhatott; egyéb csinosan faragott tölgyfaládák és vasszekrények között mutogatnak mondom egy egérfészket is. Úgy tudom, hogy a Balassáék szekrényei közül való, de meg kell adni, hogy nem a múzeumban fészkelték bele magukat az egerek, hanem Hrabóczon, Zemplén vármegyében. És oly művésziesen vau okiratszalagokból összerágcsálva, hogy becsületére válik azon tudós egereknek, s mint kuriózumot mutogatják a múzeum levéltárában. Ez azonban az illető urak gondossága rovására ne értessék, mert ők kellőképen őrzik ezeket; az egerek pusztítása azelőtt történt. Mennyi kincs pusztult el ily módon! Magam is kéményekből, padlásokból szedtem össze sok dolgot, így a gr. Cziráky-családnak 1254-ből való legrégibb okmányát a mosókosárban, a kocsisok és lovászok számadásai között találtam meg Pozsonyban, az Esterházy-palotában. Most persze már büszkén őrzik mint nevezetességeket. Némely 13*
