Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-12

108 lü. országos ülés 1896. deezember 12-én, szombaton. (Szünet után.) Elnök: Kérem foglalják el helyöket. Az ülést újra megnyitom. Lázár Árpád jegyző: Molnár János! Molnár János: Mélyen tisztelt képviselőház! (Halljuk!) Megvallom és nem tagadom, hogy, noha 25 éve működöm a szónoklat terén, mégis el vagyok fogulva kevéssé e perezben, midőn e t. házban ajkimat legelőször megnyi tom. Elfogulttá tesznek először is a helynek, a melyen, a légkörnek, a melyben beszélek, szokatlansága; másodszor e nagy tekintetű gyülekezetnek, mely előtt beszélek, méltósága; harmadszor a tárgynak, a melyről szólani kívánok, kiváló fontossága; és negyedszer Apponyi Albert grófnak — ki atán nem beszélni, hanem elnémulni kellene — szónoki nagysága, annál is inkább, mert beszédem tárgya rokon az övével és így félő, sőt meg vagyok győződve, hogy én az őt általa felállított piramis mellé egy pásztorkunyhót fogok csak helyezni. T. ház, ha a helyzetet kissé megszoktam, ha — mint szokás-mondás — kissé megmelegedtem, (Derültség.) nem fogom azt tenni, a mit most teszek, hogy tudniillik igen-igen kérem a mélyen tisztelt háznak szives türelmét, elnézését, hímem készségesen fogok fogüdui akármilyen ellenmondást vagy egyéb inczidenst, sőt talán még majd adós sem maradok azokra, (Derültség.) habár igyekezni fogok mindenkor, még a csaták hevében is, a harczmodornak azon magaslatára emelkedni, a melyet egy országos képviselőnek reputácziója és ezen háznak méltósága egyképen megkíván, már csak azért is, mert szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy csakis a gyámolatlanság, a tehetetlenség szorul az érdesség vagy a kíméletlenség fegyverére, (Helyeslés.) míg az igazságnak — pedig én azt akarom hirdetni mindenkor — benső ereje és mindent átalakító hatalma egymagában is elégséges arra, hogy a győzelmet kivívja. Ezen rövid előzmény után legyen szabad tulajdonképeni tárgyamra áttérnem. Mint a sirály, mely kedvtelve vijjong a hullámok felett addig, míg a szélvész azokat magasra csapkodja, de elnémul és egykedvűen eviczkél a víz tükörén, vagy ül mozdulatlanul egy-egy sziklafal tetején, ha a vihar már elfeküdt; és nem kérdezi, vájjon hány árboezot törött el, hány vitorlát tépett szét, és hány hajót s vele együtt hány szívet zúzott össze, vagy sebzett meg az orkán — talán azért, mert hisz nem ő idézte az elő —: épily simán kivan a t. túloldal is átsurranni, átsiklani a lefolyt eseményeknek gyászos emlékein, tudniillik a választásokon, pedig talán nem is oly ártatlan azokban, mint az árva madár a vihar dúlásában. Nincs egyetlenegy megrovó szavam sem — sem a magas trónbeszédben, sem arra adandó válaszában — a múltra, sem egyetlen biztató szavam a jövőre nézve, hogy tudniillik az, a mi volt, sok helyütt helytelenül volt, és hogy az, a mi lesz, a jövőben majd jobban lesz. De a néppártnak, t. ház, a mely eszmét és érzelmet kíván újra bevinni a politikába, (Derültség jobbfelől és a szélső baloldalon.) a mely a jognak, hitnek, igazságnak és a magyar szabadságnak kivan védelmezője lenni, (Igás! Úgy van! a báloldal hátsó padjain.) hallgatni nem szabad, hanem miként ma, úgy a jövőben is mindenkor élénken fogja felemelni szavát akkor és ott, a mikor és a hol azt tapasztalja, hogy avatatlan vagy szentségtörő kezekkel érinti valaki azon intézményeket, melyeket ő kincseknek tekint. Ezen kincsek egyike a mi dicső magyar alkotmányunk. Köztudomású dolog, hogy minden országnak, a mely nem tisztán egyeduralmi, hanem néppel megosztott, vagyis népképviseleti államrendszerrel bír, alapja volt és lesz: az alkotmány. Ezen épül ki a nemzeti állam, ezen nyugszik a nemzeti vélemény-, a sajtó-, az egyéni és minden néven nevezendő szabadság, ha azt kívánjuk, hogy e szavak ne pusztán szavak, hanem fogalmak, sőt ne pusztán elvont fogalmak, hanem konkrét valóságok legyenek. Kritériuma minden alkotmánynak az igazság, a mely a jogintézmények terén igazságosság nevet visel. A szerint, a mint ehhez közelednek, vagy ettől távolodnak a nemzetek alkotmányai, a szerint fejlődnek, vagy zsugorodnak össze, úgy hogy réges-régen axiómává vált már e szóban: »regnorum fundamentum justitia est.« Ezen juszticzián alapuló alkotmányunk szegletköveit már a pusztaszeri szerződésbeo tiszteli a magyar, de mint betetőzött épület is közel hétszázados az, hisz mindenki tudja, hogy az aranybulla és az angol magna charta úgyszólván ikertestvérek. Mind e két nemzet gondosan ápolá, körültekintően fejleszté, féltékenyen őrizé, sőt nem ritkán erélyesen és kitartóan védelmező még királyaival szemben is szabadságának ezen palládiumát, s főleg ennek köszönhető, hogy mind a két nemzet megszilárdult, manap is virágzik, s hogy lőn népének szabadsága, más nemzetek ideálja. Nem csoda tehát, t. ház, hogy mindazok, a kik széles e hazában rajongó szeretettel csüngnek ezen ősi intézményen, az alkotmányon, annak legcsekélyebb csorbítását is megérzik. Mit érezhetnek tehát különösen akkor, midőn azt látják, hogy egy felettük dicsőségesen átvonult évezrednek utolsó óráiban az alkotmány is haldoklik, vagyis midőn oly szomorú kép tárul eléjük, mint a minő a most lefolyt választások országszerte feltártak. (Úgy van ! a baloldal hátsó padjain.) Nem szándékozom a t. ház türelmét igénybe venni azzal,