Képviselőházi napló, 1892. XXXIV. kötet • 1896. szeptember 3–október 3.

Ülésnapok - 1892-648

648. országos ülés 1896. szeptember 4-én, pénteken. 33 alapelveire épített perrendtartás ezen ország szükségleteinek legjobban megfelel. Szintén az ország közvéleményével számolt le a javaslat akkor, midőn a nyilvánosságot az egész vonalon érvényre juttatta. E tekintetben a korlátozás igen csekély mérvű és csak ott van, a hol a közerkölcsiség vagy valamely fontosabb állami érdek azt kívánja. Általában a büntető perrendtartásnak nagy és szabadelvű elvei ebben a javaslatban sokkal szélesebb körben vannak keresztűlvive, mint a kontinens bármely perrendtartásában. Keresztül van víve a bizonyítékok szabad mérlegelése, a hivatali védelem kötelessége és keresztül van víve a védelem szabadsága, mert a terhelt már a nyomozás szakában is védőt rendelhet. Mindezen elvek a büntető perrendtartás szempontjából igen fontosak, nagyjelentőségiíek. Mindegyiknek a háta megett egész irodalom létezik és hozzáfér az ellenkező nézet is, a mint hogy van is elég. De ha a büntető perrendtartást komolyan meg akarjuk alkotni, akkor nem szabad a folytonosan váltakozó ellennézetek tömkellegében eltévedni, akkor határoznunk kell, és ha valamit jónak találtunk, nem szabad azt egy képzelt jóért odadobni. A ki a maga nézete mellett nincs fanatizálva, a ki a saját meggyőződését nem tartja csalhatatlannak, az igen könnyen alávetheti magát az ország azon óriási nagy érdekének, mely ma már kérlelhetetlenül parancsolja, hogy büntető perrendtartásunkat most már haladék nélkül megalkossuk. Meghajolhat e nagy érdek előtt mindenki abban a megnyugtató tudatban, hogy ezt a törvényjavaslatot az ország legkiválóbb szakférfiai a nyilvánosság ellenőrzése mellett csaknem húsz év alatt készítették s abba legjobb tudásukat, lelkiismeretes munkájukat belefektették. Egyébiránt ennek a törvényjavaslatnak érdekében örömmel konstatálhatom azt is, hogy, a miut már említettem is, lényegesebb, a rendszerbe vágó, döntő kifogás ez ellen fel nem merült sem a sajtóban, sem a szakvéleményekben, de a jogügyi bizottságban sem, sőt az, hogy ez a törvényjavaslat a most említettem elvek alapján van fölépítve, mindenütt a legnagyobb megnyugvással, általános helyesléssel és örömmel fogadtatott. (Ügy van!) Van azonban ennek a javaslatnak egy további, szintén sarkalatos és exisztencziális intézkedése, a mely már nem találkozott ezzel a teljes egyhangúsággal, (Halljuk! Ralijuk!) értem az esküdtszéki bíráskodást. (Halljuk! Halljuk!) Az esküdtszéki bírákodásnak vannak ellenzői; nagy megnyugvásomra szolgál azonban konstatálhatni azt, hogy igen elenyésző csekély számmal és azok sem állanak tulajdonképen elvi állásponton, hanem az ország viszonyaiból merített opportunitási okokból érvelnek. KÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XXXIV. KÖTET. Az esküdtszék feletti vita visszavezethető abba a régi időbe, a midőn a humánus büntető perrendtartás kérdésével a tudomány foglalkozni kezdett. Évek hosszú során át érvek halmozódtak egyik a másikra. Ez érvek némelyike már sablonszerű; én tehát nem kívánok azokkal tüzetesebben foglalkozni, csak a magam nézetét és meggyőződését fejezem ki, a mi abban összpontosul, hogy én szerintem a büntető igazságszolgáltatásban a pszichológia kell hogy irányadó legyen. (Helyeslés.) Ezen a téren pedig a paragrafusokban felállított szabályok által korlátozott bíró a legjobb tehetség, a legjobb igyekezet mellett sem képes a való igazságot úgy megközelíteni, mint a lélekre ható benyomások alapján szabadon ítélő esküdtszék, (Úgy van!) Még azokban az egyes esetekben iä, a melyekre az esküdtszék ellenzői mint igazságszolgáltatási, mint esküdtbírósági Ítélkezési atroczitásokra hivatkoznak, alapos vizsgálat útján fel lehet találni az igazságnak lélektani momentumokon alapuló logikáját. (Helyeslés.) Az ellenvetések másik része, a mire én részemről nagyobb súlyt helyezek, azok a kifogások, a melyek az ország viszonyaiból meríttetnek. Ezek köpött első helyen áll az az aggály, hogy nem rendelkezünk elegendő esküdtbírói képességgel biró egyénnel; de az a valóban meglepő, mondhatni óriási haladás, a melyet e téren a statisztika mutat, megnyugtathat mindenkit abban a tekintetben, hogy ez ország minden részében esküdtbírói képességgel biró egyén van elegendő számmal. (Igás! Úgy van!) De ha éppen eleinte az esküdtbírói terhek könnyítése végett azt találnám szükségesnek, az igazságszolgáltatás minden hátránya nélkül megtörténhetik, hogy két törvényszék területe egyesíttessék. Ezúttal nincs egyébre szükség, mint az esküdtbíróság hatáskörének megállapításánál pontosan mérlegelni azt, hogy az esküdtbírósághoz egyelőre csak a legfontosabb bűncselekmények utaltassanak és ez is csak kizárólag abból az okból, hogy egyelőre az esküdtbírák túlterheltetése miatt a nagy közönségben az intézmény ellen ellenszenv ne keletkezzék. A másik, szintén figyelemre méltó és fontos ellenvetés a nemzetiségi viszonyokból van merítve. E tekintetben is azonban a statisztika megnyugtató adatokat szolgáltat. Magyarul beszélő, írni-olvasni tudó esküdt az ország minden vidékén és ott is, hol a nemzetiségek nagyobb tömegekben laknak, van elegeudő számban. (Úgy van!) A mi pedig a terheltek megértését illeti: e tekintetben sem forog fenn nagy akadály. Mert a helyi esküdtek az ottani terheltek nyelvét kevés kivétellel értik; a mi kis hiány pedig felmerül, tolmács útján pótolható. 5