Képviselőházi napló, 1892. XXXII. kötet • 1896. április 8–május 9.
Ülésnapok - 1892-596
596, országos illés 1896, április 8-án, szerdán. :' vindikálhatja magának, hogy valami sokat foglalkozott volna, — épen abban a helyzetben van, mint mikor egy szííes mesterembert megtesznek bodnárnak, és csak az ő természetes ügyességének és felfogásának köszönhető, hogy ép olyan jó lett bodnárnak, mint a milyen jó volt szűcsmesternek. Én tehát a magam részéről csakis azt óhajtanám, hogyha egyszer oly miniszterre , akadunk, a kiben a teljes jóakaratot és a helyes iránynak felismerését megtaláltuk, és a ki azon az úton következetesen halad, az egyszer ne olyan ingó vagyonná fejlődnék, hanem valami stabilitásban részesüljön, hogy azokat az eszméket legyen ideje megvalósítani, s ne csupán Ígéretekkel traktálja a t. házat, hogy nekünk csak ennyivel kelljen megelégednünk. (Helyeslés a széls'd haloldalon.) Azért én, t. ház, a t. miniszter úrnak, épen ez után a beszédje után nem is akarok hoszszasabban szólani, hanem csak a miniszter úr eszméinek egynémely részére akarom a magam megjegyzéseimet megtenni. (Bálijuk! 'Halljuk!) Nevezetesen nagyon helyeslem a miniszter úrnak azt a kinyilvánítását, a midőn jelzi, hogy sehol annyi személyzet nem áll rendelkezésére, miat épen az erdészetnél. Én, megvallva az igazat, sokat studirozok azon, hogy tulajdonképen ezeknek az erdészeknek micsoda roppant feladatuk lehet ? Hogy tud az állam oly nagy személyzetet foglalkoztatni, mivel foglalkoztatja őket? Hol<»tt például Máramarosmegyében azelőtt a kincstári erdőket házilag kezelték és az eredmény az volt, hogy bár a jövedelem nehézkesebben gyűlt be, de mégis begyült; az alsó vidékeken, különösen a Tisza mentén fekvő vidékeken pedig az olcsó vízi szállítás folytán a mai árakhoz képest legalább 30—40—50 százalékkal olcsóbban jutottak az építési anyaghoz, mint most. Igaz, hogy kényelmesebb vállalkozóknak kiadni az egész kincstári erdőket, mint például Máramarosban, de ennek az a következménye, hogy az illető vállalkozó óriási vagyonhoz jut, az a vidék pedig, a mely szívesen megadná az építésnél szükséges faanyag értékét, azt a faanyagot nem a Tiazáról kapja, hanem ma már oda jutottunk, hogy nekünk Lengyelországból hozott fát és deszkát kell tengelyen a Tiszához szállítani, mert az illető vállalkozó a máramarosi fát értékesítés végett külföldre viszi, a mit pedig nem adhatott el, azt horribilis áron juttatja az illető vidék rendelkezésére, s így ez a lakosság kénytelen azt a nagy utat tengelyen megtenni, s azonkívül Lengyelországból hozott fával építeni. Ezzel elérjük azt, hogy noha saját magunknak van faanyagunk, mégis idegen ország termékeiből kell a lakosságnak építenie. Ilyen körülmények közt mirevaló az a ! nagy személyzet? Hogyha ezelőtt tudta kezelni a fakezelést az erdészet, bizonyár i tudná most is, és ha bizonyos százalékkal a változott viszonyoknál fogva drágábban is adná a faanyagot, mint ezelőtt, a haszon legalább a kincstárnak maradna, nem pedig a vállalkozónak, a ki egy garast sem költ el itten szerzett, vagyonából, hanem mihelyt szerződése lejár, a milliókat összepakolva, kiköltözik ebből az országból. [Ügy van ! a szélső baloldalon) Annak van értelme, hogy ha olyan tárgyat, ipari czikket, a mit nálunk elő nem állítanak, behozatunk más országból; de annak semmi esetre sem lehet értelme, hogy noha nekünk sok faanyagunk van. Lengyelországból vasxíton behozott s 3—4 mértföldnyire tengelyen szállított fát használjunk, mikor alig 10 — 15 mértföldnyire a Tiszán leúsztatott fával építkezhetnénk. (Helyeslés lálfelöl.) Az igen t. miniszter úrról fölteszem, hogy ezt a személyzetet nem nagyuraskodásra tartja; hiszen úgy néznek ki uniformisukban, mint valami admirálisok. {Derültség.) Ne parádézzunk, hisz Magyarországnak legnagyobb átka, hogy az alkalmazottak belebújnak a kokhinkhinai császár libériájába is, csakhogy uraknak látszassanak, (Ügy van! Derültség balfelöl.) hogy minél nagyobb fizetéssel, minél kevesebbet dolgozzanak ; nagy urakat nevelünk, a kik riskatehénnek nézik az országot, mindenki azon igyekszik, hogy egy csecset elkaphasson, a mit aztán holtig szophasson, a helyett, hogy kény szeri tenők őket, hogy egyszerűen járjanak, de igyekezzenek két ember helyett dolgozni. Helyeselnem kell a t. miniszter úr beszédjének azt a részét is, a melyben kijelentette, hogy elérkezettnek látja az időt, a vízjogi törvény" revideálására. Hiszen nincs törvényünk, melyben annyira le volna rakva a zaklatás, a helyi viszonyoknak teljes nem ismerése, sőt még a talajviszonyoknak is oly negligálása, mint a vízjogi törvényben ; úgy T , hogy azt kell hinni, hogy a kik e törvényt készítették, sohasem voltak a helyszínén, hanem az irodában a czirkalmot vették kezükbe, s azután ami abba belefért, azt beleírták, amit ők theoreticze kigondoltak a nagy publikumnak zaklatására és rovására, azt mind megtették. Hiszen méltóztassék csak a miniszter úrnak tekintetbe venni, nem akarok erre bővebben kiterjeszkedni, mert három hétig kellene arról a sok mindenféle rosszaságról beszélni, a mi a törvényben le van rakva, hanem csak egyes dolgokra akarom a t. ház figyelmét felhívni, hogy lássa azt, hogy mennyi mindenféle zaklatásnak lehet kitéve az a publikum, a mely véletlenül akár a Tisza, akár a Duna mellett lakik. Ott van például, hogy tíz méternyire a
