Képviselőházi napló, 1892. XXXI. kötet • 1896. márczius 9–márczius 28.

Ülésnapok - 1892-586

586. országos ölés 1896, niárczius 17-én

s kedden. 181 haloldalon.) hogy a mi törvényhozásunk nemzedékek óta már miuden megfelelő hasonló intézkedésébe nemcsak fel nem vette az egyetemleges kötelezettséget sem korlátolt, sem korlátlan alakjában, de egyenesen kizárta azt, kizárta a szőlődézsmaváltságnál, kizárta a telelepítvények megváltásánál. Hiszen 1892-ben vitattuk a kérdést. Sporzon Ernő: A maradékföldek megváltásánál is! (Zaj.) Eötvös Károly: Mondom, már 1872-ben vitattuk e kérdést; valami szerencsétlen ember felvetette az egyetemlegesség kérdését, de a törvényhozás unanimi voto irtózott még a gonlatától is. A Legrand—Dumonceau-féle bank rablóműveleteiből a 60-as évek elején irtózatos tapasztalatokat szerzett a magyar állam, a magyar társadalom és a magyar igazságszolgáltatás arra nézve, hogy mi az az egyetemleges kötelezettség. (Igaz! TJgy van a baloldalon.) De kérdezze meg a t. miniszter úr pénzügyminiszter kollegáját, — a kit, sajnálom, nincs itt, mert hozzá is van szavam, több, mint a miniszter úrhoz; pedig ő neki is képviselnie kellene e javaslatot — kérdezze meg tőle, hogy illetéktörvényeink azon rendelkezése, mely a szerződéseknél minden szerződő felet egyetemlegesen kötelez az illetékek befizetésére, minő hihetetlen magánjogi visszaélésekkel jár a gyakorlati élet terén? Hát nem akarnak a t. miniszter urak tanulni? Sem a mindennapi élet szomorú tapasztalaiból, sem pedig a törvényhozásnak most már nemzedékek óta mindig következetes eljárásából, a mely az egyetemleges kötelezettséget kizárja? Hát nem akarnak ezekből tanulni? Azt mondja tegnap a t. miniszter úr, hogy legjobb tudomása és meggyőződése szerint készült ez a törvényjavaslat. Ha mondja, el kell hinnem, meggyőződésében teljességgel nem is kételkedem, hanem tudomását legjobbnak egyáltalában nem tekinthetem, (Derültség balfelöl.) mert akkor ez a dolog nincsen egészen megfontolva. És mit akarunk mi a hegyközséggel, t, ház? Emlékeznek öregeink arra, hogy valamikor Magyarországon a hegyvidéki szőlőterületeinken, a hol a magyar fajnak, a magyar faj legalsóbb földmíves osztályának. Színe-java élt, bizonyos patriarkális, atyafiságos, baráti benső, bizalmas közössége támadott az úgynevezett hegyközségekben, a hol a magánjellem, a társadalmi jólét, a községi összetartozás érzete igen soknemü" érintkezés által igen nemesen fej lődőtt, illetve tartatott fenn. Ezeket a hegyközségeket s általában ezt a hegyközségi intézményt a filloxera pusztításai, a melyek a szőlőket egy időre tönkretették, az ország túlnyomó nagyrészében megszüntették. Nekiálltunk a törvényhozás bölcs gondolkodásával annak, hogy újra hegyközségeket szervezzünk, hogy a földmíves, a mezőgazda ne egyenkint álljon szembe a sors csapásaival és az úgynevezett európai árbeli konjunktúrák veszedelmével, hanem a szegény gazda is községgé alakulva bizonyos társulási erőhöz jutva nyugodtabban és biztosabban nézhessen a viszontagságok elé. Megalkottuk tehát a hegyközségek újraalakításáról szóló törvényt. De, t

# földmívelésügyi miniszter úr, nem vette azt figyelembe, ha egy község úgy vesz kölcsönt, hogy annak minden tagja egyik a másikért egyetemlegesen felelős a fizetésnél, hogy ezzel voltaképen nem tesz egyebet, minthogy azt a hegyközséget megöli, tagjait szétszórja s megsemmisíti azon erkölcsi testületet, mert hiszen olyan hegyközség nincs a világon, a melynek 30 tagja közül 4—5 gyengébb, korhelyebb, kisebb erkölcsű, kisebb munkájú és szerencséjíí ne legyen, mint a többi. Neai is kell jellemgyengeség, csak a szerencsének kisebb mértéke, családi betegség, asszonyhalál, katonának való elvitel, hogy minden hegyközség néhány tagja képtelen legyen kötelezettségének megfelelni, s akkor állj elő te takarékosabb, állj elő te gondosabb Családapa, buzgóbb munkás és fizesd te a tehetségtelen embernek, vagy a könnyelmű vagy a préda embernek az adósságát. Ez voltakép a hegyközségi intézmény teljes szétdúlása tatár módra. Vegye a t. földmívelésügyi miniszter úr nem azt a szegény hegyközséget, vegye akármelyik politikai községét, vegye akármelyik gazdagvárosát az országnak, vegye az országnak ezt a fővárosát és kényszerítse arra, hogy egyetemleges kötelezettségben álljanak a polgárai. Még ez a fő- és székváros is szét fog bomlani, még ez is kimegy a Rákosra rákot fogni, (Derültség.) és a kiskunsági homokra, mintsem hogy egyetemleges kötelezettségben álljon, (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hát ez egy szörnyűséges bolond intézmény egyáltalában magánjogi szempontból is, de társadalom-politikai szempontokból is. Mert hiszen ez épen alakuló községeinknek, alakuló községi és társulati életünknek megsemmisítésére fog ellenőrizhetlenül és ellenállhatlanál vezetni. Ez a czélja t. miniszter úrnak? Nem, csakhogy legjobb tudomása odáig nem terjed ki. (Derültség a szélső baloldalon.) Már most azt fogja mondani a t. miniszter Úr, mert ezzel állnak majd elő, és a t. miniszter úr is bizonyára ezt fogja mondani, — hogy hiszen nem szükséges, hogy a hegyközség felvegye a kölcsönt, hát ne vegye fel és akkor nem megy neki ennek a veszedelemnek. Hát jó, ne vegye fel a kölcsönt, de akkor legjobb meggyőződése szerint a t. miniszter urnak mire való ez a törvényjavaslat? Ha felveszi a kölcsönt, tönkre megy, ha nem veszi fel, akkor