Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.
Ülésnapok - 1892-553
26g 553. országos fllés 1896. február 7-én, pénteken. nem hagyásának okát nem a felelős minisztériumban kereste, hanem felsőbb helyen. (Úgy van! balfelől.) A korona tekintélye követelte volna meg tehát, hogy igenis itt vagy elutasító, vagy megerősítő választ, de mindenesetre feleletet adjanak és az elaborátum benyöjtóit, kilenczmillió katholikust, a korona legfelsőbb elhatározásáról, — akár jobbra, akár balra dőlt is az el — de legalább is tájékozzák. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Azóta, t. ház, egy negyed évszázad múlt el, miniszterek buktak, kormányok változtak. Azok az érett tapasztalata emberek, a kik egykor a kongresszuson részt vettek, már rég kidőltek a közélet soraiból; azok az ifjak, akik lelkesedéssel szolgálták ott a nemes eszmét és ügyet, bizony érett emberek gyanánt ülnek itt sorainkban, vagy élnek a közéletben : csak a mi autonómiánk nem akar megérni. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Pedig, t. ház, jogosultságát ennek az autonómiának mindenki elismerte. Elvi szempontokból ezt az autonómiát senki sem kifogásolta ; de mikor azután az intézmény effektuálásáról volt szó, akkor csodálatos leleményességgel találtak ki mindig ürügyet, a melyekkel az elaborátumnak megerősítését és az autonómia felállítását ad graecas calendas halasztgatták, így vezették egy negyedszázadig orránál fogva a katholikus közvéleményt. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Ositították szép szóval, mint az elkényeztetett gyermeket szokás, és mikor azután már nem tudták többé a kitöréseit mérsékelni, akkor beszéltek neki egy szép mesét arról az elátkozott tündér-kisasszonyról, a ki a miniszteri büró fiókjában titokzatos és mély álmát aluszsza és várja az újkori Grrál-lovagot, a ki feltámasztja és megszabadítja. (Tetszés balról.) Nem volt e házban, t. képviselőház, egyetlen képviselő, a ki a katholikus autonómiát elvileg kifogásolta volna. Egyenkint bizalmas nyilatkozatainkban mindnyájan elismertük, hogy a vallás - szabadság proklamálásának következménye a katholikus autonómia. Hogy ez n kérdés közéletünk öntudatában már régen megérett dolog, azt fényesen igazolják azok a felszólalások, a melyeket pártkülönbség nélkül az autonómia létesítése érdekében e háznak úgyszólván minden oldaláról tapasztaltunk. E beszédek pedig nem csupán az egyéni véleménynek súlyával és értékével bírtak, hanem hü tükrei voltak az ország közhangulatában megérlelődött véleménynek is. És mégis valahányszor a kérdés a parlament elé került, akkor összes jóakaratunk legfelebb egy-két határozati javaslatban merült ki, és a mit a ház eg3?értelmfíleg mindig megszavazott, azt a kormány egyértelműleg sohasem hajtotta végre, (Tetszés és derültség balfelől.) így vált azután éleseu kétfelé a ház akarata és a kormány eljárása. És igazán elmondhatjuk, hogy a képviselőház felfogását és gondolkodását, sőt akaratának egyenes megnyilatkozását is kormányzati cselekményekkel Bohasem fedezte. Pedig csakugyan nevetséges dolog vallások egyenlőségéről, felekezeti szabadságról beszélni mindaddig, míg az állam elfogulatlan jóakaratának minden felekezettel szemben egyformán jelét nem adja. Mert valóban furcsa értelmezése volna az a liberalizmus tanának, mikor az önkormányzati jogok megadását valaki egyik felekezettel szemben liberálisnak, másikkal szemben pedig illiberálisnak jelentené ki. (Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Én, t. ház, teljesen egyetértek Ugron Gáborral abban, hogy én sem kívánok jogelőnyöket, én sem kívánok kiváltságokat az én egyházam részére, de megkívánom a kultuszparitást és a jogegyenlőséget. (Tetszés es éljenzés a bal- és szélső baloldalon.) Mert t. ház, még a magyar katholikus egyház a magyar királynak a szentszéktől adott apostoli kiváltságain nyugodott, addig természetes szükség volt, hogy hatalmas preponderancziäjával szemben a többi felekezeteket az önkormányzat jogával támogassa az állam. Ez okos és szükséges állampolitikai cselekedet volt. Ez az oka, hogy a protestantizmus már régen megkapta az autonómiáját, a melyet nálunk a bécsi és linczi békekötések még jobban megerősítettek és a westfali békekötés is beczikkelyezett. Ez nagyon helyes dolog volt. Mert az Önkormányzati testület szervezetét bírták meg azzal, hogy a protestantizmusban a lelkiismereti szabadságot és vele a protestáns hitelveket az autonómia segélyével védelmezhesse. Akkor azonban a katholikus egyház még elfogadta azt a középkori államelméletet, melyben az egyházi és világi hatalom jogilag és tényekben összeforrott. De midőn később az 1848-iki törvényhozás XX. tó'rvényczikkének 3. §-anyiltan megállapító ttaa felekezetek közötti viszonosságot és egyenlőséget, akkor a katholiczizmus is elvesztette mindazon előjogot és kiváltságot, a melyet hajdan mint államvallás élvezhetett; és egyúttal igényt nyert az önállóság ama mértékére is, a mely őt természeténél fogva szintén megilleti. Mi azonban, t. ház, mindeddig esak elméletileg tisztáztuk a kérdést. Elismerttik, hogy az 1848-iki törvényhozás új alapokra fektette az államélet rendjét, mikor az uralkodó vallás sémáját eltörölte, és elismertük, hogy szakított a történelmi hagyó mányokon felépült szervezettel, melyben az egyházi és világi hatalom összeforrt. De mikor azután gyakorlati térre vittük át a kérdéät és azt mondtuk, ha elvesztettük a kiváló protektorátust, adjátok meg legalább az önállóságot, oh, akkor egy lépést nem tudtunk ebben a
