Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-553

ggO 553. országos ülés 1896. február 7-én, pénteken. T. ház! Ezek után talán összegezni kellett volna röviden mindazokat, melyeket a népnevele's és oktatás terén elmondani szerencsém volt; de teljesen felment engem ettől az igen tisztelt miniszter úr, mikor jelentésének egyik helyén ezt mondja: »Tény az, hogy bár a népiskolák küléletének fejlesztése szépen halad, a belélet intenzivebbé tétele, a tanítás sikere, a tanítók képesítése, a magyar nyelv oktatása és a tanítói fizetések rendezése tekintetében még elég tennivaló van.« Hát, t. ház, ez olyan jellemzése, mondhatnám bírálása a mi népoktatásügyünknek és annak állapotának, melyet én is helyeselek és magamévá teszek. Mert csakugyan kétségtelen, hogy vannak olyan tények, melyek a fejlődésnek és haladásnak bizonyos mérvét mutatják, de másrészről csakugyan vannak oly tények, melyek kétségen kivííl azt bizonyítják, hogy különösen az iskolák beléletének fejlesztése körül még igazán van elég tennivaló. T, ház! Én igyekeztem épen ezekre a tennivalókra, épen a feltűnő hiányokra rámutatni, sőt némely teendőkre nézve megkisérlettem még az irányt, a módot is megjelölni beszédemben. Igen örülnék, ha az igen tisztelt miniszter úr, ki a tanügyek iránti meleg érdeklődésének és iigybuzgóságának, de meg tettrevágyásának is annyi jelét adta már, mondom, különösen örülnék, ha a t. miniszter úr legalább némi figyelmére méltatná azokat, a miket mondottam. Különben magát a költségvetést elfogadonn (Általános élénk helyeslés.) Illyés Bálint jegyző: Ugron Gábor! Ugron Gábor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Nem szándékozom a költségvetés egyes tételeinek bírálatába bocsátkozni ez alkalommal, s azon sajnos esetet itt bonczkés alá venni, mely egész súlyával nehezedik ma a képviselőházra és a vallás- és tanügyi költségvetésre; foglalkozni kívánok tisztán a vallásügyi miniszter urnak elmondott beszéde következtében azon vallásügyi politikával, mely hazánkban követendő lenne, s melyet — ha nem is teljesen — szembeállítok, de föléje helyezek azon vallásügyi politikának, melyet a t. vallásügyi miniszter úr előttünk kifejtett. A miniszter úr bárom kérdésről beszélt; a kongnia rendezéséről, és erre nézve igért mindent a legközelebbi időre, holott mindnyájan tudjuk, hogy a kongrua rendezéséről a bizottság által elkészített munkálatokat felséges urunk, királyunk még 1895. év április havában helybenhagyta. Tehát a legközelebbi időre most, e költségvetés tárgyalása alkalmával ígér a miniszter úr. Csodálkozom, hogy múlt év áprilistól fogva a végrehajtási rendeleteket nem bocsátotta ki, és a kongrua összeírására szükséges lépéseket nem tette meg. Nem szeretem azokat a buzgóságokat, melyek csak a költségvetés tárgyalása alkalmával nyilatkoznak meg, s ha a költségvetés meg van szavazva, akkor újból szendergésre hajtják fejeiket, a mint szokott ez a katholikus autonúmiával történni. (Tetszés és derültség a bal- és szélső baloldalon.) Sokkal ezélszerübb és helyesebb lett volna, ha a miniszter úr nem keresi a színpadi hatást, s a november 29-én megjelent legfelsőbb leiratot nem itt a házban olvassa fel, hanem az egész ország megnyugtatására azonnal, annak idején közzétette volna. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Engem legkevésbbé sem nyugtat meg a t, miniszter úrnak azon nyilatkozata, hogy a katholikus autonómia szervezése érdekében meg fogja tenni a szükséges lépéseket, de nem most mindjárt, mert a milleniumi év nem alkalmas, azután jönnek a képviselőválasztások, ezek sem alkalmasak. Mit képzel a miniszter úr? Azt hiszi, hogy a milleniumi év leforgása után, és az új választások megejtése után még mindig ott abban a székben fog ülni? (Derültség és tetszés a szélsőbalon.) Hiszen mi már megszoktuk ezt. A jó kívánság megjárja a fehér asztaloknál, de a zöld asztalnál már nem válik be. Én különösnek találom azt, hogy a katholikus autonómia szervezéséről a t. miniszter urak mindig tesznek Ígéreteket, melyek örökké haladékos határidőhöz vannak kötve, hogy azután megbukván, egy másik miniszter újból kezdje az ígérgetést. Kétségtelen, t. ház, hogy a mit a miniszter úr mondott az egyházak dotácziójáról, az is megfontolásra méltó, és beszédem folyamán rá is fogok arra térni. De az világos előttem, hogy egyszer szakítani kell az egyházpolitikában azzal a rendszerrel, a mery esetrőí-esetre csak a leghangosabban kiáltó és jajgató kérdéseket veszi tárgyalás alá; és azokat, melyek szerves elintézést kívánnak, incidentalis elbánással igyekszik megszüntetni. Azon nagy radikális bíív után, melylyel az egyházpolitikában ezelőtt még egy és két évvel is a t. túloldal eljárni igyekezett, azt vártam volna és méltán, hogy ha már megkezdették az államnak az egyháztól való elválasztását, és az egyházat visszaszorítják a maga hatáskörébe, és mindazt, a mi az állam hatáskörébe tartozhatik, az állam számára foglalják el, akkor ezt a politikát végig viszik az egész vonalon, és végrehajtják Magyarország egyházainak az államtól való elválasztását. Magyarország egyházai eddigelé olyan helyzettel bírnak, melyet mi históriainak nevezhetünk. Különböző időben és alkalmakkor szereztek maguknak törvényeken vagy kir. rendeleteken nyugvó szervezkedési szabályzatokat, jogokat és önkormányzatot. A hány önkor-