Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-552

*Í2» országos ülés 1896. február 6-áu, csütörtökön. 251 Ezt fogják ők folytatni ezután is, akár államosítunk, akár nem államosítunk, (Helyeslés a szélső baloldalon.) sőt, természetesen, sokkal több sikerrel, ha soha nem államosítunk, mert így az izgatás egyik talaja, az iskola is, mindig az övék marad. Míg alkotmányunk, míg társadalmunk mostani rendje fennáll, és míg ezeknek a segélyével történeti jogalapú faji hegemóniánk ebben az országban meglesz: békés viszonyok mellett igen természetes, hogy állami életünk is ezen a nyomon tartja továbbfejlődésének irányát; de mivel ez a fejlődési irány nem csupán puszta ideákban, de látható fényjelenségekben is mutatkozik olykor, a melyekben nemzetiségi túlzóink mindenkor csak a saját államellenes törekvéseiknek akadályát látják, nyilvánvaló, bogy az agitáczió ellenünk mindaddig meg nem szűnik, míg az az erkölcsi alap, a mire az támaszkodik, a nép érzülete és szelleme, megfelelő nevelési rendszerrel átalakíttatni nem fog. [Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Különös lábon állunk mi azzal az önrendelkezési képességgel, a melyről azt mondjuk, hogy azt 1867-ben visszaszereztük. Szörnyen tartózkodunk élni is vele. Valaha máskép jártak el mivelünk szemben. Az 1825-iki országgyűlésen Pozsony és több felvidéki vármegyék követei elszomorító eredményeit mutatták fel annak, hogy az önkényuralomra törő kormány századok óta mily rendszerességgel fejlesztette és szervezte a saját czéljaira a felekezeti fanatizmust abban, hogy a hitbeli kötelék és népnevelés révén vármegyéik egyes egész vidékei lakosságának magyar faji jellegét elpusztítsa, csak azért, mert meggyőződése szerint az alkotmányos ellenállás megtörésére a népből a magyar faji öntudatot kiölni a legfőbb kormánykötelesség. Annak a mostanában sokat emlegetett Stomfának határszéli magyar-székely faji jellege is ezen a módon enyésztetett el. A sorsnak igazán keserű iróniája nyilatkozott meg akkor, a midőn az ottani legutóbbi képviselőválasztás alkalmából a nemzetiségi érzékenységnek megbántása felől panaszló, szemrehányó hangokat épen magyar hazafiak ajkáról kellett \ égighallgatnunk. A történelem logikájának, igazságszolgáltatásának micsoda szörnyítélete fejeződnék ki azzal, ha ez a nemzet, miután végre önrendelkezésének eszközeihez jutott, tehetetlen megnyugvással magáról azt vallaná: engem, ki önvéremmel szereztem, védtem és fentartottam ezt a hazát, szabad volt a múltban erőszakos faji átgyúrásokkal tépni, szaggatni, darabolni, de nekem nem khet, nem szabad a saját létbiztonságom megszerzésére alkalmas belpolitikát folytatnom, mert azt a nemzetiségi érzékenységgel járó szempontok meg nem engedik. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A t. közoktatásügyi miniszter úr, a mint ezt az államosítást sürgető törvényhatóságok feliratai tárgyalása alkalmával kijelentette, a népoktatás államosítását szükségtelennek és feleslegesnek tartja. Ez annyit jelent, hogy ő azt a magas ezélt, a melyre mindnyájan törekszünk, a nemzeti államnak nemzeti kultúra által való megteremtését, az eddig követett rendszer eszközeivel is elérendőnek és elérhetőnek véli. Hogy megítélhessük a t. miniszter úr e rendbeli nyilatkozatának valódi értékét, e tekintetben azt hiszem, legczélszerűbb lesz a közoktatás állapotáról szóló évi jelentésben feltárt, ide vonatkozó adatokhoz fordulnunk. Ezek a t. miniszter úrnak saját hivatalos adatai, s így azokra bátran hivatkozhatom. A néptanítók javadalmai kiegészítéséről szóló 1893. évi törvény megalkotásának határozott intencziója és czélja az volt, hogy a néptanítók anyagi helyzete a népoktatás általános érdekének szempontjából javíttassák meg

y hogy az által a megélhetéssel küzködő szegény családos tanító jövőre inkább az oktatásnak szentelhesse az idejét. Ez a czél azonban meghiúsult. Maga a miniszteri jelentés kénytelen konstatálni az eredménytelenséget, mondván, — hogy a saját szavaival éljek — a törvény végrehajtásánál észlelt tapasztalatok szomorúan illusztrálják egyes felekezeteknek féltékenységét a segélyezésre törekvő állami beavatkozással szemben, a mely féltékenységnek aztán a tanító és vele együtt a népoktatás általános érdeke esik áldozatul. A költségvetés indokolásában pedig ugyanerre vonatkozólag azt olvassuk, hogy a törvény alapjául szolgált számítások eredményeihez képest a néptanítók segélyezése czéljából 1895. évre a költségvetésbe 290 ezer forint volt felveendő, ámde a felekezeti féltékenység oda vezetett, hogy erre a czélra államsegélyül az 1895. év első felére nem lehetett s nem kellett 34 ezer s néhány száz forintnál többet az államkincstárból kiutalványozni. A t. miniszter úr hát ezekben a hivatalos adatokban önmaga beismeri, bogy a népoktatás általános érdekei a felekezeti külön érdekeknek feláldoztatnak. Ennélfogva erről bővebben nem is szükséges szólanom. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Az 1879-iki törvény az állam hivatalos nyelvének oktatását az elemi iskolákra nézve is kötelezőnek mondotta ki. Hogy az annál inkább lehetővé tettessék, az államkormány a néptanítók részére — a kik különben az állam hivatalos nyelvét már a tanítóképezdékben is tartoztak, legalább részben, elsajátítani — magyar nyelvi tanfolyamokat állított fel és rendszeresített. Nemrég épen magának a közoktatási kormánynak a köréből egy szakavatott tollal írott, szerzőjének meleg hazafias érzéséről ta3«*