Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-549

146 549. országos ülés 1890. február 3-án, hétfőn. Illyés Bálint jegyző: Pázmándy Dénes! (Halljuk! Halljuk!) Pázmándy Dénes: T ház! A kolozsvári színház tételénél, egyszersmind a vidéki színészet rendezésénél óhajtok szólani, de miután a két dolog igen szorosan függ össze, időkimélésből talán együtt is beszélhetek róluk, mint ezt tegnapelőtt Bartók Lajos t. barátom tette. Osztozom előttem felszólalt t. képviselőtársam nézetében : a kolozsvári színházat tényleg abba a helyzetbe kell hozni, hogy megfeleljen annak a nemzeti kulturális czélnak, a melyért a század elején egyes lelkes emberek alapították. A színház ma, mióta az állam direkt kezelésbe átvette, sokkal rosszabbul áll, mint azelőtt. Evek hosszú során át kérdezem az illető belügyminiszter uraktól, hogy mi történt a kolozsvári nemzeti színház alapjával, mert a mai szubvenczióból 10.000 forintot azon alapok viszszapótlására fordítanak, és így, a mit az igazgatóság kap a színház részére, az a királyi segélylyel együtt körülbelül mindössze 26.000 forint. A kolozsvári színháznak régebben körülbelül 80.000 frtos alapja volt, mely vagy tíz esztendeje az azelőtti intendánsok kezelése alatt eltűnt, elkallódott. Talán a minisztérium hivatása volna ezeket az alapokat megőrizni; ha pedig meg nem engedett módon költettek el, akkor tessék felelősségre vonni az illetőket és a hiány pótlására nem azon összegből vonni el, mely művészi czélokra van szánva, mert ez káros következményekkel jár. így az a színház nem teljesítheti hivatását, Nagy baj volt az is, hogy évek óta beszélnek már e színház államosításáról, a nélkül, hogy e tekintetben a kormány valamit tett volna. Az igazgatókat, kik bizonyos magánvállalkozási felelősséggel viszik a színház ügyeit, évenkint nevezték ki, természetes tehát, hogy az az igazgató sem művészi tekintetben nem fejthet ki nagyobb tevékenységet, sem anyagilag nagyobb beruházásokat nem tehet, mert hisz élete prekárius, pár hónapi felmondással levén szerződtetve. Igen kérném a t. belügyminiszter urat, foglalkozzék ezzel tüzetesen, mert épen ott a Királyhágón túl, a hol Kolozsvár a magyar kultúra egyik főezentruma, van szükségünk arra, hogy erőteljes, ízlésében és művészeti ezéljaiban a nemzetesítés irányát követő magyar színház legyen. Igaza volt t. barátomnak, hogy a színház felépítésén, alapos kijavításán kell kezdeni, mert ez a színház a dezoláczió tetőfokán áll, úgy, hogy szégyen abba bemenni. Homlokán az áll, hogy »nemzeti színház*, az állam a legfőbb ellenőrzést gyakorolja, és mégis a páholyok balluszterj eiről lóg a kócz, az egész tele van féreggel, (Mozgás balfelöl.) a művészek alig bírnak a színpadon járni, annyira el van a deszka romolva. A mellékhelyiségek sem a tűzrendészet, sem az eszthétika legprimitívebb követelményeinek meg nem felelnek. Itt még mindezek ősállapotban vannak: egy öltöző van a férfiak, egy a nők számára, úgy, hogy a lejprimitivebb színházi berendezés sincs meg. Nem tudom, hogy bírták ezt tűrni az előző kormányok. Hisz akkor, mikor a kolozsvári színházat átvette az állam, bizonyos morális feladatoknak kellett hogy megfeleljen, mert az évszázad elején, midőn egyes lelkes magyarok azt felépítették, a színház az akkori viszonyok közt úgy épületeiben, mint a társaság szervezésében is a legelső volt az országban, ma pedig, ha így megy a dolog tovább, körülbelül a legutolsó lesz. (Úgy van! bal felől.) Bocsánatot kérek, az állam nem teheti, hogy ezt az intézetet egészen el hagyja veszni; azt hiszem, itt az idő már arra, — tudom, a belügyminiszter úr is foglalkozott már ezen kérdéssel, — hogy a t. miniszter úr tán bizonyos jgéretet fejezhet ki ezen házban előttünk. Áttérek már most a vidéki szinészst dolgaira. (Halljuk! Halljuk!) Ne méltóztassék ezt könnyedén venni, és egy olyan bizonyos szuverén megvetéssel fogadni. Tudom, hogy sokat beszélünk a színészetről, de a vidéki színészet mostoha gyermeke nemcsak a törvényhozásnak, hanem a kormányoknak is, pedig nem ismerek hathatósabb eszközt arra nézve, hogy nyelvünket és nemzeti kultúránkat terjeszszük, mint épen a színházakat, mert ezek nem erőszakkal, hanem mint minden tekintetben a szellemet és kedélyt rekreáló intézetek mindenhol nagy nemzeti czéíokat és missziót teljesítettek. Ép azért látjuk, hogy a kultur-nemzeteknél mindenhol igen fejlett színészet van, és pedig nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is. Szükségtelen, hogy hivatkozzam azon nagy áldozatokra, melyek a kisebb városokban Németországban, Francziaországban és Olaszországban a színészetért hozatnak. Hisz Magyarországban is meg volna erre a hajlam a vidéki városokban, hiszen hány színház épült, mily szép épüleleket emeltek egyes városok, sőt szubvenczionálják is a színházakat; de tehetségük arra, hogy ezen színházak teljesen kifejlődjenek, a vidéki városoknak nincs, nincs pedig azért, mert ezt magából a városok erejéből tenni nem lehet. Hisz a közel Ausztriában is azt látjuk, hogy egyes koronatartományok szubvenczionálják a nagyobb osztrák színházakat. Németországban pedig van 17 udvari színház, melyek mind igen fényes dotáczióbau részesülnek ; az olasz városok százezreket költenek a színházakra, a franczia városok szintén. Magyarországban e tekintetben még igen csekély a haladás, mert tudjuk, hogy