Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-509

508. országos illés 1895. november 20-án, szerdán. 5 5 Hock János: Bocsánatot kérek, t. képviselő úr, nem értettem, hogy mit mondott. KuMnyi Géza: Az egyházpolitikában tapasztaltuk. Hock János: Mindenben, kérem. Ha már példával akarja, hogy illusztráljam, megmondom az okát is. Kapaezitáhn azért nem lehet önöket, mert önök is úgy tesznek, mint a rak koldus. Mikor a vak koldus a templom ajtajánál várta a bejövő nagy urak alamizsnáját, többek közt arra jött egy orvos is, a ki azt mondotta: Barátom, megszabadítlak én a bajodtól, elveszem szemedről a hályogot, hogy tisztán láss! Erre azt mondotta a koldus: Kérem, ne bántsa, miből éljek meg én akkor ? (Nagy derültség.) Ez az oka, t. ház, hogy a képviselői állást sokan már a nagyközönség körében is befektetésnek tekintik, mely dúsan meghozza jövedelmét, így gondolkodnak tudniillik: az a képviselő megveszi a kerületet, a kormány kielégíti a képviselőt. Nem mondom, hogy mindig anyagi előnyökkel, sokszor ezímmel, sokszor befolyással, sokszor — a miből önök legtöbben élnek (A jobboldalra mutat) — reményekkel. (Nagy derültség a bal- és szélső baloldalon.) Az ilyen rendszer teremt azután satnya, vérszegény népet, a mely lassanként hozzászokik a hatalom asztaláról lehulló morzsákhoz, és odadobja magát bárkinek, mert ez az út vezet a zsarnoksághoz. Ha egyszer a nagy tömeg szemében a parlament ideális szempontjai eltörpültek: akkor üzletnek fogja tekinteni a politikát is és árulja a voksot. Már pedig ha egyszer az a szavazat eladó, akkor eladó mindenkinek. És itt rejlik a veszedelem főforrása. Ezért nincs sürgősebb a választási reformnál, mert csak a tiszta választások rendszere űzheti ki a hazaszeretet szentélyéből a kufárokat, csak így léphet a gyümölcsöztető hazafiság helyébe az önfeláldozó hazafiság. (Élénk tetszés a bal- és szélső baloldalon.) Ez nem pártkérdés többé, ez a nemzeti jövő kérdése. Végét kell szakítani annak az összes párturalonmak, mely 30 év óta egyfolytonosságban fejlődött, illetőleg romlott. S ha megvan a nemzetben az erő, végét is fogja szakítani, mert igaza van Carlyle-nek, hogy nincs oly ámítás, habár az egek boltozatának magaslatáig érjen is, habár beborítsa az egész világot, hogy egy napon el ne söpörje az igazság és meg ne szabadítsa tőle a sínylődő nemzetet! (Élénk tetszés a bal- és szélső baloldalon.) Ily rendszer mellett az egész alkotmányosság merev formalitás, tartalmatlan komédia; semmi más, mint a párturalom diktatúrája. S ha e rendszerhez hozzászoktatjuk a népet, nincs oly muszka generális, a ki tele pártkassza és jó belügyminiszter mellett meg ne csinálná ez országban a többséget. Képviselőtestületet is fog mindig kapni, míg a bőség szaruja, s a vicziuális vasúti engedélyokmányok a kormány által lesznek kiszolgáltatva. Mert ez is egyik hasznos iránya a mai időben nagyon kérkedve emlegetett reális politikának. Az alkotások nagy rendszerének, melyet a bankvállalatok és nagy részvénytársaságok alapítói és igazgatótanácsosi czímei még ki nem merítettek. Csakhogy a kormányzati elv nem új, csupán alkalmazásában eredeti. Sokszor elgondolkodom, hogy a múlt történelem adatai mennyire fedezik a jelent, a múlt tükrében mennyire meglátszik néha a jelen. Mikor az ember elolvassa Dante politikai háttérre támaszkodó munkáját, ott is két alakot talál. Az egyik az idealista lelkű Dante, az ő romlatlan gondolkozása tisztaságával és eszményi lelkesedésével; a másik a praktikus Virgiliusz, az ő államférfiúi tapintatával és reálizmusával. Mikor e két alak leszáll a pokol tornáczába, s Charon átveszi őket a harmadik alkörbe, a hol a falánkság és torkosság bűnösei szenvednek, eléjük ugrik egy idomtalan szörnyeteg,- a Czerberusz, melynek szemei vérben forognak, s feltátja három iszonyú torkát. Az idealista Dante megmegrémtíl, s tehetetlenül áll ennyi éhséggel szemben. De a praktikus Virgiliusz lehajol a földre, felmarkol egy pár göröngyöt, a azt a Czerberuez szájába dobva, betömi mind a három éhes torkát, és a fenevad egyszerre csöndes lesz. (Zajos helyeslés és tetszés balról.) Mert hát a mai reális világban még a pur sang liberalizmusnak is megvan a maga számokban kifejezhető ellenértéke. A politikai lelkesedés olyan, hogy könnyű lángra gyújtani, de eltartani nehéz. Vagy hogy b. Bánffy miniszterelnök szójárásainak eredetiségével fejezzem ki magamat: lelkesedés csak úgy tartódik el, mint a hering, ha időnként besózatik. (Zajos derültség [a szélső baloldalon.) így lesz azután a kormányzatnak főeszközévé a tarisznya éá a korbács, mert nem hiába mondotta Sporzon Ernő t. képviselőtársam, különben igen kedves és szeretetreméltó naivsággal az ő megjegyzéseiben, hogy »vannak köztünk, a kik még eddig semmit sem kaptak«. (Nagy derültség a bal- és szélső baloldalon.) Szívesen elismerem t. képviselőtársam, sőt még azt is elhiszem, hogy vannak olyanok is, a kiknek még eddig semmit sem Ígértek. Szomorú is volna, ha nem így volna. Nem is az a baj, hogy egyesek mennyiben kapnak és menynyiben nem, hanem az, hogy e felfogás már átment a közszellembe, hogy a közönség számítani kezd és politikai cselekedetét méregeti, hogy minő hasznot fog az hajtani. Ez az irányzat rontja meg lassankint a magyar társadalom közszellemét, és a politikai nemes tulajdonságoknak nagy erkölcsi tőkéjét írtja ki ab-