Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-509

4-0 S09. országos Ülés 1895. november 20-án, szerdán. sából, a ház akkori elnökének, a mostani igen t. miniszterelnök úrnak kellett volna ott, ha mást nem, legalább a házat képviselni: az, a ki kibúvót keresett, és ez a dolog természetében fekszik, épen a miniszterelnök úr . volt, mert tudta, hogy azt a meg nem érdemlett helyet, melyet ma elfoglal, különben el nem foglalhatta volna. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A másik és igen fontos körülmény, a mely miatt bizalommal szintén nem viseltethetem a kormány iránt, a legközelebb lezajlott horvát viszály. Akkor, mikor e házban ez a kellemetlen kérdés felhozatott, a miniszterelnök úr oda nyilatkozott, hogy ez nem más, mint gyerkőcz pajzánság, mint olyan, a mely komoly figyelmet nem is érdemel. Mindenki figyelemmel várta a törvényes eljárás mikénti lefolyását, de ott ellenkező meggyőződésre jutott mindenki. Azt kellett ugyanis tapasztalnunk, hogy az nem a deákság, hanem a horvát nemzet többségének akaratából származott. (Igás! Úgy van! szélsőbalfelöl.) Ott, a tárgyalási teremben, nyíltan jelentették ki a fiatalok, hogy hiszen nem minden az ő akaratukból történt, hanem abban a főrész Spevecz rektor urat illeti. És e tekintetben magát a horvát bíróságot is némileg részrehajlással, mintegy utasítás elfogadásával kell vádolnom. A dolog természetében rejlik, hogyha a fiatalság így védekezik: első sorban ki kellett volna hallgatni a rektori;, hogy szembesíttessék, mint tanút, azzal a fiatalsággal, a mely őt vádolja a dolog intézésével és azzal, hogy bár nem nyíltan, de mégis ő adta értésére a fiatalságnak, hogy ezt megteheti. A bíróság azonban e kérdésen csak átsiklott és azzal a kérdéssel, hogy ez a fiatalság cselekménye-e, vagy pedig előre elhatározott, komoly megfontolásból származó dolog-e, nem jött tisztába a bíróság. Josipovich Géza igen tisztelt horvát képviselőtársunk, a kit én jóindulatáért nagyrabecsülök, tegnap oda nyilatkozott, hogy a horvát nép a magyarral szemben lojális és olyan, a mely minden körülmények között becsűlésre méltó. Ezzel a nyilatkozattal homlokegyenest ellenkezőt moud azonban a magyar nemzetnek az a barátja, a ki a horvát tartománygyülésen tett nyilatkozatot. Azt mondja ugyanis Czernkovich képviselő úr, hogy a kiegyezést védő horvát pártban tulajdon képen négy osztály van. Első helyen vannak az antiunióuisták, a kikről azt mondja, hogy ezek a szó szoros értelmében horvátok, a magyarnak ellenségei és arra törekesznek, hogy egységes osztrák birodalom létesüljön. Ezek közé sorozom én a fiatalságot is, magát a rektort is, (Úgy van.' a szélsőbalon.) ezek közé sorozom Horvátország legnagyobb részét. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ugyané férfiú nyílt homlokkal beismeri, hogy a második, az opportunista párt, szintén anoyira horvát, hogy csak alkalmat les arra, hogy Magyarország ellen minden lehetőt elkövessen. A harmadik párt a fuziónisták pártja. Ezek, mint Czernkovich mondja, első sorban a horvát zászlót engedik csak meg, de beleegyeznek abba is, hogy a magyar zászló is kitíízessék. A negyedik párt, a mely egészen megegyező a mi kormánypártunkkal, az úgynevezett hivatalnokok pártja. E párt Horvátországban a szerint, a mint a körülmények, a mint saját érdekeik kívánják, minden perczben változtatják meggyőződéseiket. E kétirányú nyilatkozatból én azt az okszerű következtetést vonom le, hogy uem szabad azt mondani a miniszterelnök urnak, hogy gyerekek tüntettek. Egészen más szemmel kell nézni azt a támadást, mely a fiatalság részéről, de a horvát nemzet nevében intéztetett ellenünk. Ebből az a kellemetlen helyzet támadt, hogy a miniszterelnök úr azzal vádolta az ellenzéket, hogy magának ez ügyből vagyont akar kovácsolni, azzal saját érdekeit akarja előmozdítani. Hát én megfordítom e vádat, és azt mondom, kovácsoljon a miniszter úr egy nagy részvénytársaságot, de annak a szelvényeit ne váltassa be a magyar nemzettel, hanem váltsa be ő maga. (Élénk tetszés a szélsőbalon.) De nemcsak az ország határain kivtíl, hanem itt bent is olyan visszás állapotokat látunk, melyek méltán aggodalomra, elkeseredésre indítják a magyart. Mint a főváros állandó lakója és különösen a főváros törvényhatósági bizottságnak tagja, arczpirúlva látom, hogy milyen stílusban beszél a belügyminiszter úr a fővárossal, a mely ott, a hol áldozatkészségről, hazafiságról van szó, a hol a kormányt ki kell segíteni, mindig első helyen áll. Hazafiságának jellemzésére csak azt az egy esetet hozom fel, hogy akkor, a mikor a kormány kátyúba került: Kossuth Lajos eltemettetése dolgában, nem a főváros volt-e az első, a ki áldozatkészségével kisegítette a kormányt s megmentette a nemzet tisztességét és becsületét? (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) A fővárossal szemben különösen a belügyminiszter úr szokta éreztetni nagy hatalmát és nagy dicsőségét. A főváros autonómiája, a főváros joga a belügyminiszter úr előtt abszolúte számba sem jön. Példa erre a fővárosban, hogy annyi meg annyian kérnek gyógyszertári jogot, s minthogy a főváros nem akarja ezt szatócsiparrá lealacsonyítani s nem akarja azon nívóról leszorítani, a melyet megérdemel: elutasítja a kérelmet, nem indítványozza s nem helyezi kilátásba a jog megadását. Ezzel szemben a belügyminiszter úr ~- bár nem tudom, milyen szolgálatokat kíyán jutalmazni ezzel — a fővá-