Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.
Ülésnapok - 1892-523
424 523. országos ülés 1895. deczember 6-án, pénteken. tisztelt miniszterelnök úrnak díszpelgárságát indokolják, mindenesetre egy bizonyos mértékű rokonszenvet mutatnak; azt hiszem azonban, nem annyira az ország, mint az illető urak iránt. Ámde sokkal jobb hatással lett volna Horvátországra és horvát testvéreinkre is, ha azon definicziót, mely szerint értjük, tudjuk, hogy azt a kiegyezési törvény, a melyen nem akar íúlrnenni senki, legkevésbbé Hodossy Imre t. barátom, azt a törvényt, a melyet mi itt a parlamentben nem egészen helyesen, a horvát országgyűlésen pedig egyáltalán nem helyesen magyaráznak és interpretálnak 10—15 éven át, mióta a nemzeti párt van többségben Horvátországban, magyaráznak nemcsak szóval, hanem a mi minden szónál többet ér, tényekkel, a kormányzattal magával (Úgy van! balfelöl.) erősítették volna meg; (Helyeslés balfelol.) mert azok — sajnos — annak a defmieziónak épen az ellenkezőjét mutatják, azt mutatják, hogy annak a kapocsnak, a mely a közös törvényekben, Horvátországot épúgy, mint Magyarországot kötelező törvényekben le van téve, ott Horvátországban megtartását egyáltalában nem tekintik nemzeti feladatnak, mint a hogy mi azt nemzeti kötelességnek tekintjük. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Es itt nem hallottam egyetlenegy szót sem, hogy abból, hogy a horvátok több esetben nem tartottak meg, több esetben helytelenül interpretálták a törvényt, valaki érvet kovácsolt volna arra, hogy mi is helytelenül definiáljunk, s a törvények rendelkezéseit magunkra nézve kötelezőknek ne tartsuk. (Igaz! Úgy van ! a bal' és szélső baloldalon.) T. ház! Ott van a közszellem másik megnyilatkozása: az apró deákcsínyek. (Közbekiáltások a szélső baloldalról: Nem csínyek voltak azok!) Maradjunk csak ennél. Én azt hiszem, hogy nemcsak a horvát egyetem azon tagjai jönnek itt számba, a kik e csínyt elkövették. Mert ha ez csak oly sporadikus jelenség volt, a milyenekííl az igen t. miniszter úr és Gyurkovits György t. barátom feltüntették, akkor kellett volna annak az ifjúság közérzületének valami módon megnyilatkoznia, hogy azt elszigetelje és megmutassa, hogy ez egy sporadikus jelenség volt. De nemcsak nem nyilatkozott meg, hanem igenis úgy tudom, hogy habár a horvát egyetem tanárai és más kiváló, jó horvát- és magyargondolkozása férfiak mindent elkövettek arra, hogy az ifjúságban ép azért, hogy egy ilyen csíny által a jó egyetértés a két nemzet és ország között meg ne zavartassák, rábírják valami úton-módon oly nyilatkozat közzétételére, a mely által ezen csínytevők cselekedete elszigetelve maradt volna: az egész kormány, valamint az ottani nemzeti párt, és az egyetemen levő okos, derék emberek összes befolyása kárbaveszett, megtörött és nem az az eredmény állott be, hogy ez a csíny elszigetelve maradt volna, hanem a jó egyetértés, a béke érdekében történt működések eredménye az lett, hogy demonstratíve is kijelentették, hogy mindazt, a mi ott történik, az ifjúság magáénak tekinti. Sőí következett ebből az is, hogy nemcsak az az ifjúság tekintette magáénak, a mely otthon volt, hanem azok, a kik Bécsben voltak, azok közül is igen sokan, a kik itt voltak, a kik Svájczb&n voltak. Egyszerre megláttuk ezt a sporadikus jelenséget olyannak, a mely magával ragadta a horvát intelligens fiatalságot akár egyik, akár másik oldalon. Ez valóság; hiába próbáljuk e valóságot letagadni, ez tény. (Úgy van! balfelöl) S ha ehhez bozzáveszszük azt, hogy azoknak, a kik erre a generáczióra befolyást gyakorolnak, a kik ott, — megengedem, sőt biztosan tudom, igen nehéz küzdelmeket folytatnak, s a kik itt a magyar parlamentben Horvátország érdekeit híven képviselik, — ezeknek a befolyása erre a horvát ifjúságra a semmivel egyenlő, c's holott a Csehországból és Ausztria más szlovén részeiből bevándorolt egyének ezzel a fiatalsággal csinálnak egy olyan nemzeti politikát, a mely első sorban Magyarországot akarja és szándékozik szétbontani és a mely ezen munkájában és működésében tulajdonképen Horvátország autonómiáját, Horvátország érdekeit bontja egyszersmind szét. (Igás! Úgy van! balfelöl.) T. képviselőház! Ez tehát nem sporadikus jelenség, ez valóság, ezzel szemben szemet hunyni nem szabad. A miniszterelnök úr és a báni kormány, ha feladatának tekintette azt, hogy ő Felségét lehívja, levigye Zágrábba, azért, hogy Zágráb városának és Horvátországnak fejlődését megtekintse; ha szükségesnek tartotta azt, hogy tájékozza ő Felsége magát a kulturális haladásról egyfelől, másfelől a politikai konszolidáezióról: akkor talán kellett volna, hogy feladatuk legyen — s ebben a báni kormánynak a mulasztása sokkal nagyobb, mint a miniszterelnök úré, a mennyiben a báni kormány sokkal régebben kezelte, vitte és vezette a horvát ügyeket — rámutatni arra, hogy nagy veszedelem fenyegeti Horvátországot, az a veszedelem, hogy az a szlovén gondolkodás, azok a pánszláv eszmék, a melyeknek eddig alig volt talaja Horvátországban, maguk részére kezdik lassan-lassan hódítani a horvát ifjúságot, az egyetemnek egy részét, a tanárokat és azt a hatalmas, erős ügyvédi kart, a mely dominálja a horvát közéletet. Egy szóval rá kellett volna mutatni arra, hogy azok a törekvések nemcsak Magyarország ellen irányulnak, hanem egyszersmind magát a monarchiát hivatottak első sorban szétbontani. (Helyeslés bálfelöl.)
