Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.
Ülésnapok - 1892-508
se 508. országos ülés 1895. november 19-én, kedden. ma 34 millióra, a házadók 8 — 9 millióról 10—11 millióra, a tőkekamat-adó 3 millióról 4 millióra emelkedett. Tehát a tőkekamat-adóban a legnagyobb emelkedés huszonöt százalék, ellenben a fogyasztási-adóknál ötszáz százalék. Már pedig ez nem természetes fejlődése a vagyonosodási viszonyoknak, hanem határozottan adóemelés. De, t. ház, a vita tekintetében még egy dolgot kell, hogy kiemeljek a pénzügyi kérdésnél, mely azt hiszem, hogy figyelmen kivíí! hagyatott, és mely ha figyelmen kívül hagyatik, e kérdés igazságos megbírálásának ártani képes. És ez az, hogy az állami feladatok teljesítésé nek nagyobb része a községekre és törvényhatóságokra van reá utalva. (Úgy van! hal felől.) Ezen állami feladatok legnagyobb részét községek és törvényhatóságok teljesítik és annak költségeit pótadó alakjában rójják ki és fedezik, ehát a nélkül, hogy az egyenes állami adók emelkednének, az állampolgárok szolgáltatási terhei a községi és megyei pótadó alakjában emelkedtek. 1893-ban ezen padokról már voltam bátor beadni egy indítványt, hogy ezekről a pótadókról szereztessenek kimutatások, és nyújtassanak be. Ez nagyon érdekes dolog lenne, hogy azután ezen hangoztatott adóemelés nélküli pénzügyi politikával szemben mutassuk ki a valójában a közterheket emelő pénzügyi és adópolitikát. Láng Lajos t. képviselő úr gróf Apponyi Alberttel szemben intézett támadásait folytatva, felhozta, hogy íme, könnyű szerepet választott magának, midőn a kormány programmját, eljárását, a szabadelvű párt mííköclését általánosságban kritizálja; mert az egész rendszert támadja átalánosságban az egész vonalon, amelyre történelmi múltja kiterjed; ezzel szemben, ha pénzügyileg el kell hogy valamit ismerjen, nagyon óvatos és vigyáz, hogy csupán azon tételét a pénzügyi helyzetnek és évnek vegye fel és érdemesítse, a melyből mentül kevesebb érdem jut a kormánynak. Azt hiszem, t. ház, hogy nagyon is érthető, ha gr. Apponyi Albert az egész rendszert támadja akkor, a mikor meggyőződése neki, nekünk, az egész ellenzéknek, és különösen a 67-es abipon álló ellenzéki pártoknak, hogy nem a 67-es alapban van a hiba, hanem abban a rendszerben, a mely 1875-ben valósíttatott meg, s a melyet rendszeresen fejlesztettek mostanig, úgy, hogy ma már nem egyes emberekkel, egyes intézményekkel, hanem egy egész rendszerrel, és az általa megalkotott iránynyal szemben kell állni. Midőn gr, Apponyi Albert az igazságügyi, illetőleg a törvénykezési eljárás tekintetében is kifogásolandókat talált, akkor Láng képviselő úr figyelmeztette, hogy miért hallgatja el a házasságjog terén elért eredményeket, és nem állotta meg, hogy valóságos jákobi szavakkal, de Ézsau-kezekkel, a legudvariasabb szavakkal, de a legkérlelhetlenebb gyűlölettel ne igyekezzék gróf Apponyit az egyházpolitikában elfoglalt álláspontjáért a vádlottak padjára ültetni. Én ezen vádat annyira elcsépeltnek, igazságtalannak, kicsinyesnek, és még gr. Apponyi kicsinyes ellenségeihez is méltatlannak tartom, hogy azokkal nem is foglalkoznám, ha nem tekinteném kötelességemnek egy igazságot itt az országházban ismételten hangoztatni, a mely az: hogy nem áll az, hogy midőn Apponyi nagy reformbeszédében lüktetést adott az egész vonalon az egyházpolitikai kérdéseknek, hogy akkor már ne jelezte volna azt, hogy a kötelező polgári házasságnak nem híve. Nem áll tehát a Láng képviselő úr által felállított azon tétel, hogy vagy tudta gr. Apponyi Albert, hogy nem híve a kötelező polgári házasságnak, s akkor, ha ezt mégis elhallgatta, bíínt követett el a nemzet ellen, vagy nem tudta, s akkor bűnt követett el önmaga ellen, mert oly reform mellett szólott, melynek kimenetével nem volt tisztában, Az igazság az, hogy gr. Apponyi az Irányi ismert határozati javaslatához való hozzájárulását attól tette függővé, hogy Irányi abból a »kötelező« szót kitörölje. (Úgy van! a ssélsőba ] on.) Midőn ez az igazság, méltóztassanak az ellenkező állításokkal felhagyni, (Élénk helyeslés a hal- és szélső baloldalon) és azokból a konzequencziát levonni. De midőn gróf Apponyit az egész vonalon támadják, hogy mindig nagy általánosságokban mozog, hogy mindig tart hátvédet, melylyel fedezheti magát: ugyanakkor Láng Lajos, a nagy fináncz-zseni, Apponyi következetességét, nemzetgazdászati képességeit azzal akarja nevetségessé tenni, . . . (Zaj.) Elnök: Kérem, ne tessék itt diskurálni. Issekutz GyÖZŐ: . • . azzal akarja nevetségessé tenni, hogy miként mondhatja, hogy a kiegyezési tárgyalásoknál a minimumot kell megmondani, mert hisz mindenki tudja, hogy akkor az lesz a maximum. Ha ezt laikus mondja, és laikusnak mondja, akkor szó nélkül hagynám; de midőn egy volt pénzügyi államtitkár, egy exponált állású pénzügyi tehetség emel ily vádat, egy pár megjegyzést mégis figyelmébe kell ajánlanom. Egy kiegyezési tárgyalás nem kezdődik és nem végződik egyes tételekben, hanem az elvek megállapítása után át kell térnie a különböző fajok és egyedek szerinti megállapodásokra. Midőn tehát valaki az elvek tekintetében megmondja a minimumot, ez egészen korrekt eljárás. Mert az elvek tekintetében csak egy lehet a minimum: Magyarország java, s ennek kell egyúttal a
