Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-507

507. országos ülés 1895. november 18-án, hétfőn. aj 5 gyok győződve, hogy minden nagy európai konflagráczió bennünket egy táborban fog találni, mert a mi érdekünk kongruens s egymásra vagyunk utalva. Azon meggyőződésünknél fogva, t. ház, hogy Magyarország létalapjai a történelmi hagyományokban vannak, ennek az oszthatlan magyar királyságnak történeti jellege semmi alku tárgyát nem képezheti. De ez alapon készeknek kell lennünk, hogy meghallgassuk azokat a panaszaikat, azzal a méltánylattal és testvéri szeretettel, melyről kívánnunk kell, hogy ennek a -hazának| minden fiát a hazaszeretetben egyesítse. Minden erőszakos belenyúlás ezen a téren csak fokozhatja az ellenszenveket és ellentállást, s csak megszakíthatja azt a természetes atrakeziót, a mely egyedül a közös szabadságban és közös jólétben, és az ezeken alapuló közös kultúrában van. De valamint, t. ház, óhajtanunk kell a nemzetiségi békét, úgy óhajtanunk kell a vallási békét is. A vallási béke helyreállítását, mely azonban nem képzelhető másként, mint a lelkiismereti szabadság alapján, a vallásos érzelmek tisztelete alapján a kölcsönös türelem mellett. Azok azonban, t. ház, kik törvénykönyvünkbe iktatták, hogy az ezen magyar nemzetben egy ezredéven meggyökeredzett keresztény házasság ezentúl csak törvénytelen ágyasság lesz: azok vezettethették magukat mindenféle géniusz által, csak ennek a toleráns magyar nemzetnek géniusza által nem, a lelkiismereti szabadság géniusza által nem. És az a pokoli macskazene, mely mindkét Wekerle-kormány akczióját elejétől végig kísérte, felvilágosíthat berniünket, hogy micsoda motívumok voltak a háta mögött. Á keresztény evangélium, mely a testvéri és felebaráti szeretetet hirdeti, a kölcsönös áldozatkészséget és önmegtagadást, mely azt mondja, hogy bocsássátok hozzám a kisdedeket, és elítéli az uzsorának minden nemét és módját, ez az, t. ház, a mi útjában állott annak a másik evangéliumnak, a sáp jogának, vagy hogy Beöthy Ákos t. képviselőtársam kifejezését használjam, a rebach evangéliumának, mely azt mondja, hogy az élet csak küzdelem a létért, és természeti törvény, hogy az erős megeszi a gyengét, és hogy a gyenge arra van rendelve, hogy hizlalja az erősét, és mely azt mondja, hogy a szabadéivűség végkifejlődése »fine fleur«-je a gazdasági ököljog. (Tetszés és helyeslés a hátoldalon és a középen). Befejezni kívánom, t. ház, beszédemet (Halljuk! Halljuk!) egy konklúzióval, mely rövid, de azt hiszem, hogy mindazok között, a miket mondottam, messze a legfontosabb. Mi tulajdonképen ennek a magyar nemzetnek az alkotmánya, mi teszi alapját? A magyar alkotmány nem oligarchia, nem is autokráezia, nem is a konvent. KÉPVH. NAPLŐ 1892—97. XXVII. KÖTET. Arra, hogy mi teszi a magyar alkotmányt, nem lehet szebben, jobban és pregnánsabban felelni, mint a hogy ezen t. ház jelenlegi elnöke felelt egyik beszédében. A magyar alkotmány a nemzeti képviselet és a korona közti harmónia. És én meg vagyok győződve, hogy ez a harmónia nem zavartathatnék meg egy pillanatra sem, hogy ha a nemzet és a korona közé nem tolakodnék a parlamenti oligarchia, egyfelől meghamisítva a nemzeti képviseletet, másfelől megtévesztve a koronát. A magyar alkotmány, t. ház, kizárja azt, hogy a korona immár csak dekorácziónak türessék meg ott és addig, a hol a hatalom valódi urainak útjában nincs: »Und der König absolut, so láng' er unsern Willn thut,« Magyarországon nem nominális, hanem valódi királyi hatalomra van szükség. Az erős királyoknak dicsősége az, a mely áttündöklik a századok homályán. Szent István, Szent László, Nagy Lajos és Hunyady Mátyás alatt volt boldog a nép, nagy a nemzet és dicső a haza. Az oligarchia által homályba vetett királyok, kán László és dobzse László alatt laczikonyhára jutott a nép, II. Lajos alatt pedig elveszett a korona és az ország. Magyarországot a maga számos népfajával, — melyek mindenike, kivévén az egy magyart, találhat e haza határain túl is fajrokont, testvért, találhat esetleg szabadságot, jólétet, de csak itt találhat hazát — Magyarországot hitem és meggyőződésem szerint a történelmi hagyományok tartják össze, tartják fenn. Annyi éles ellentét, politikai és nemzetiségi viszály közt, melybe a parlamenti oligarchia most már beledobta a felekezeti viszályt és a vallásháborúi is, egy közös kapocs van még, t. ház, mely megtámadva nincs. A korona nimbusza, az a dinasztikus érzés, a melynél fogva a magyar ember a királynak fölkent személyében vallásos kegyelettel a mi nemzetünk ezredéves hagyományának a megtestesülését, annak a drága földnek a szeméiyesítőjét látja, a melyet hazának nevezünk valamennyien, mert válaszszon el bár minden, össze kell hogy tartson az, hogy tíz századon át ezen a földön folyt apáink vére és itt porlanak hamvaik. És ezért, t. ház, én nem ismerem veszélyesebb ellenségét ennek a nemzetnek, mint azt, a ki a korona nimbuszát homályosítja el, a nemzet és a korona közti harmóniát zavarja meg. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) De, t. ház, a korona nimbuszát fentartani, a nemzet és a korona közti harmóniát ápolni nem lehet úgy, hogy előbb a meghamisított nemzeti közakarattal pressziót gyakorlunk a koronára, és az ilyen presszió alá helyezett koronával gyakorlunk pressziót a nemzetre. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy a korona teljesíthesse azt a nagy missziót, a melyet az 4