Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.
Ülésnapok - 1892-507
18 507. országos ülés 1895. november 18-án, hétfőn. mint a hogyan lelkiismereti szabadságot, békét, rendet, haladást, aranykort kiabálnak és hozzák a lelkiismeretnek felháborodását, a békének felforgatását, a rendnek megdőlését, minden józan haladásnak megakasztását, a gazdasági válságot és a népnek ínségét. (Úgy van! balfelöl és a középen.) Mert, t. ház, az a parlamenti oligarchia épen úgy, mint a régi középkori oligarchia, nem érheti be azzal, hogy hatalmát megalapítsa éa uralkodjék, a mi még mindig egy bizonyos ideális törekvés, a miben még mindig van egy nagy ideális vonás, hanem kénytelen tovább menni; mert én szívesen elismerem és elismerjük, hogy követik az oligarchiát némelyek rokonságból és atyafiságból, mások régi barátságból és pajtásságból, és mások politikai meggyőződésüknél fogva; de ez nem elegendő egy szűnni nem akaró párturalom fentartásához; hanem a parlamenti oligarchia kénytelen épen úgy, mint a középkori oligarchia, azon frenetikus csatakiáltással, hogy: »enrichissez vous!« organizálni a gazdasági feudalizmust az egész vonalon. (Ügy van! balfelöl és a középen.) Én, t. ház, úgy fogtam fel gróf Szapáry Gyulának a felhívását, hogy az egy felhívás volt a parlamenti oligarchiához, hogy ne állja tovább útját a pacifikáczió és a konszolidáczió politikájának. Azon válaszok, a melyeket erre a felhívásra nyilvánosan hallottunk, mert én szívesen elismerem, hogy kaptunk válaszokat titokban is, de ezen titkos válaszokkal természetesen, a meddig titokban kívánnak maradni, számot vetni nem lehet, a nyilvános válaszok, mondom, a melyeket a nyilvános parlamentben és a nyilvános sajtóban hallottunk, mind többé-kevésbbé brüszk módon visszautasítok voltak; és ebben látom gróf Szapáry Gyula felhívásának nagy hasznát; mert ezáltal kitűnt, napvilágosan láthatta mindenki, világos lesz felfelé és lefelé, hogy ebben az országban kik a békerontók és kik azok, a kik a paczifikáczió és konszolidáczió politikáját nem akarják. (Élénk helyeslés balfelöl és a középen.) Én elismerem, t. ház, hogy az minden oligarchiának egy férfias vonása, egy büszke vonása, mondhatnám egy nagy vonása, ha nem irányúina a hazának, a trónnak veszedelmére, hogy nem ismer más lehetőséget, mint az uralomnak fentartását feltétlenül, vagy annak teljes megsemmisülését. De így lévén a dolog, miután kétséget nem szenved és világossá lett, — s az volt a gróf Szapáry Gyula t. képviselőtársam felhívásának a haszna-— hogy a parlamenti oligarchiával transzigálni nem lehet, nem marad egyéb hátra, mint a harcz, a harcz usque ad finem. (Élénk helyeslés a baloldalon és a középen.) A legutóbbi ülésen a t. többség kiállította ügyének védőjéül Berzeviczy Albert t. képviselőtársamat, és elismerem, hogy szerencsésebb választás nem történhetett. A t. képviselő úr rokonszenves egyéniségénél fogva, annálfogva, hogy nem kételkedünk, hogy azok közé tartozik a t. képviselő ár a többség soraiban, a kiknél senki sem vonja kétségbe törekvéseik önzetlenségét és jóhiszeműségét, szerencsésebb választás a többség ügyének megvédésére nem történhetett. De a t. képviselő úr egy kissé megkönynyítette magának a dolgot, a mint nagyon érthetőnek és természetesnek találom, azáltal, hogy nem annyira a fennálló rendszert védelmezte, mint inkább az ellenzéket támadta meg. A t. képviselő úr azt mondta, hogy: »alkotmányosságuuk helyreállítása óta voltak időszakok, a mikor közállapotaink sokkal súlyosabb bajokban szenvedtek, mint jelenleg*, — és ez az, a mit el nem ismerünk — »a nélkül, hogy a t. ellenzék elkeseredése akkor nagyobb lett volna, sőt talán kisebb volt, mint most. És így az sincsen kizárva, hogy ha a most meglevő bajok nagyobb része orvosoltatni fog és közállapotaink még inkább javulni és előhaladni fognak: a t. ellenzék akkor állapotainkat még feketébbre fogja festeni, mint jelenleg. A t. képviselő úr tehát igen sima szavakban, de azt a súlyos vádat emeli az ellenzék összessége és minden része ellen, hogy az a »brio«, a melylyel itt fellépünk, csak mű-düh, csak affektáczió, s hogy az elkeseredett és kíméletlen támadás vagy önámítás vagy országámítás. Ezzel "szemben kötelességünk, hogy igazoljuk, miért látjuk az országot jelenleg súlyos helyzetben, és azt mondhatnám, hogy erre a legszembeszökőbb szimptoma, hogy, míg törvényhozásunk termei viszhangzottak oly harczoktól, melyek messze elterelték a közfigyelmet a nép egészséges fejlődésének és jólétének sarkalatos feltételeitől, egy állítólagos, példátlan gazdasági fellendülés — »unerhörter Aufschwung« volt az, a mit az arany borjú trombitásai hirdettek — (Nagy derültség és helyeslés a bal- és szélső baloldalon és a középen.) a mely ugyancsak ámítás volt; a szemfényvesztő optimizmus által elkápráztatott nemzet szemei előtt eloszlott, mint a délibáb és ma már kézzelfoghatóvá lett mindenki előtt, a mit néhány élesebb szem már évekkel ezelőtt jönni látott, a mire néhány szó már régen figyelmeztetett, mint kiáltó szó a pusztában, hogy a nép nem birja többé a közterheket, — és ez a gazdasági fellendülésnek a fáczitja •— és most az amúgy is gyéren lakott hazából kivándorol nemcsak a felföldnek szegény tótja, a mi pedig régi dolog, hanem kivándorlásra indul a kövér bánságnak és a Dunántúlnak magyar népe. (Igaz! Úgy van! a középen és baloldalon.) Legújabban itt, a főváros közvetlen közeléből ágyszólván, Pestmegye felső járásából indult