Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-513

518. országos ülés 1895. november 23-én, hétfőn. 145 a szélső baloldalon.) Mert gr, Apponyi Albert által hangoztatott ezen akadémiai kérdése kétféle módon valósulhatott volna meg. Mindakettő eddig fiaskót csinált. Az egyik, t. képviselőház, az, hogy érvényesülhet ily programm a pártok fúziója alapján. Ez a nemzet többsége részéről való akezeptáláaa annak a programmnak. Meg is kísérlettek !. Méltóztassék emlékezni, parlamentben és parlamenten kivül akadtak tálbuzgó hazafiak, a kik végre belátták, a mit én ma is érzek, hogy a nemzet legjobbjait, legtehetségesebbjeit akkor parlagon hevertetni, mikor azokra legnagyobb szükségünk volna, és epigonokat támogatni vészek és veszélyek idején, nem egészen hazafias dolog. (Helyeslés a szélső haloldalon.) És mert voltak, a kik ezt belátták, megpróbálták a fúziót. Wekerle Sándor a »Neue Freie Presse« legmagasabb fóruma előtt kijelentette, hogy az egyházpolitika lezajlása után a fúzió sánezai sokkal inkább fognak emelkedni. Látjuk, hogy milyen módon emelkedtek. (Derültség a szélső baloldalon.) Ma már a kérdésnek ezen része miben csucsorodik össze ? Gr. Szapáry Gyula, a kiegyezési pártok frakcziói egyik nüanszának képviselője, azt mondja: ^Lépjünk fegyverszünetre.« Ez már nem fúzió, ez már fegyverszünet. »Menjünk, segítsük meg a nagy többséget nagy elvek megalkotásában és győzelemre jutásában, a többi marad az időre.« Ismerjük már ezt a taktikát, t. képviselőház, de e helyütt csak azzal akarok foglalkozni, hogy a fúzió kérdésének akadálya tisztán — tudja gr. Apponyi Albert épúgy, mint Wekerle Sándor — a magyar tannyelvű akadémiának kérdése. (Úgy van! a szélsőbalon.) Már most, t. képviselőház, ez a törekvés, a magyar tannyelvű' akadémiának létesítése fiaskót csinál a fúzió elmélete okából. De miért? Ne higyje azt t. képviselőtársam, — dehogy hiszi, tudom, hogy nem hiszi — hogy a t. többségnek többsége ne osztoznék az ő meggyőződésében. Azon percztől fogva, t. képviselőház, a mint gr. Apponyi Albert meghallgatásra talált a koronánál, és tudomásra jutott, hogy a korona ezt az aspirácziőt nem fogadja el, — ez sajnálatraméltó jelenség — a fúziónak azonnal megszűntek hívei lenni ott is. Elég volt a korona intő szava, hogy ilyen csekély aspiráczió tekintetében a nemzeti óhaj meg ne valósuljon, és ma már nyugodt lelkiismerettel ül báró Bánffy a minisztelnöki székben, mert az ő programmjából — mint mondani szokta — a fúzió már hiányzik. (Derültség a szélső baloldalon.) De, t. képviselőház, menjünk tovább: Ki van-e próbálva a nemzeti párt törekvései közül a harmadik jelszó, a nemzeti aspirácziók szempontjából, az ország színei és czímere kérdése. Az 1848 : XXII. t.-cz. félreérthetetlen magyarsággal, minden kétséget kizárólag világosan KÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XXVII KÖTET. mondja, hogy a nemzet színei és ezímerei visszaállíttatnak, elrendeli, hogy minden középületen magyar zászló kell hogy lengjen és Horvátországban is csak a magyar színek mellett használható a horvát zászló. Mit lát ma t. képviselőtársam, gr. Apponyi Albert? Azt, hogy a kiegyezési törvénynek majdnem 27 éves múltjával ott állunk, hogy a hol a nemzet színe nem respektáltatik, az legelőször is a királyi várlak. (Ügy van! a szélső baloldalon.) És a hol nem respektáltatik másodszor? Nem respektáltatik a hadseregben sehol. Hol nem respektáltatik? Horvátországban; ott meggyaláztatik és akad ember, a ki azzal mentegetődzik, hogy visszahelyezni nem lehet a zászlót, mert nem tépték le. Most, midőn a tárgyalási jegyzőkönyvek rendelkezésre állanak, a hol bebizonyítva fogja látni, hogy igenis ott letépték, kíváncsi vagyok, hogy ha majd kérdést intézni fogok hozzá, a jobban informált miniszterelnök úr milyen állást foglal el e tekintetben. De mindenekelőtt maga gr. Apponyi Albert t. képviselő úr nagyfontosságúnak jelezte, hogy az uralkodó család egy tagjának házán ott Horvátországban, a hol a magyar állameszme tiszteletének és elismerésének fokozottabban kellett volna nyilvánulnia, ott lengjen a magyar zászló, és ime: láttuk, hogy minden zászló ott lengett, minden ott lengett, csak a magyar zászló nem. (Mozgás a baloldalon.) Hát, t. ház, mély tisztelettel kérdem t. képviselőtársaimtól, meddig akarja még kipróbálni ezt a kérdést? (Moegás balfelöl.) Megakarja várni e nemzetnek földig való megaláztatását? Vagy pedig elhiszi-e, hogy ezen nemzetnek boldogulása, bármily nagyok legyenek is fiai jellem és tehetség tekintetében, csak úgy lehetséges, ha »delendam esse censeo« a 67. XII. törvényezikket! (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) S ha ő nem látja be, be fog kelleni látnia a nemzetnek, hogy erre csak egy mód van, s ez törvényes eszközökkel az 1867. évi XII. tczikknek sarkaiból való kiforgatása, és a nemzeti ősi alkotmány visszaállítása. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És meg fogom mondani azt is, hogy mikép képzelem én ezt. Röviden a következőkre akarok utalni. Eltekintve az 1867: XII. tczikknek a közjog terén, az egész területen való destruktív hatásától, mit látunk az óta ? Talán meggyarapodott, megnövekedett, megerősödött ez a szegény, annyit szenvedett nemzet erkölcsökben, politikai tekintélyében, parlamentjének erejében? Nem, t. ház. Meghallgatjuk itt a parlamentben a gyönyörűbbnél-gyönyörtíbb szónoklatokat, meghallgatjuk Hock János t. képviselőtársam kritikáját, hallunk igazán ékesen szóló, szépen fűzött szavakat, melyek egy parlamentnek erkölcsi színvonalát úgy mutatják 19