Képviselőházi napló, 1892. XXVI. kötet • 1895. szeptember 26–november 16.

Ülésnapok - 1892-485

22 485. országos ülés 1895. szeptember 30-án, hétfőn. Az elintézés azon módjához, melyet Szapáry Gyula gróf ma és néhány héttel ezelőtt is ajánlott, a nemzeti párt akkor is hozzájárult és hozzájárul ma is, és ezt a törvényjavaslatot csak a kifogásolt szakaszok nélkül hajlandó elfogadni. (Helyeslés balfelöl és a középen.) Illyés Bálint jegyző: Vajay István! (Derültség és mozgás a jobbóldalon/ felkiáltások: Áh! Áh!) Vajay István: T. képviselőház! Azt gondolom, hogy itt a képviselőházban egyetlen egy választott képviselőnek sincs több joga a szólásra, mint a másiknak. Ezen szempontból tehát nagyon gyermekesnek és nevetségesnek tartom, ha a t. túloldalról mindjárt bégetnek, valahányszor ezen kérdésben szólásra jelentkezem. (Helyeslés balfelöl.) T. képviselőház! Azon álláspont iránt való következetesség elve, melyet a tárgyalás alatt levő kérdések iránt kezdettől fogva elfoglaltam, kötelességemmé teszi, hogy háromszor itt már ismételt álláspontomat negyedszer is újra és ismételten jelezzem. Kötelességemnek tartom ezt egyrészről azért, hogy a Naplóban nyoma legyen annak, hogy ezen kérdések még oly alakban is, mint a hogy itt előbb szelídebb hozzájárulás képében elfogadtattak gr. Szapáry és Kovács képviselő urak által, nem egyhangúlag fogadtattak el a képviselőház által, és ha egy tiltakozás volt is, ha csak egy hang emelkedett is fel, tudom, hogy ezzel a hanggal milliók rokonszenveznek ebben az országban. (Derültség a jobboldalon.) Önök jobban nevettek ezelőtt két évvel, mikor hasonló kijelentést tettem; most már az önök nevetésének a zenéje nem harsog annyira, mint akkor harsogott. (Derültség.) A bizottsági jelentés szerint, t. ház, a szőnyegen lévő kérdés csak alakjában változott, de nem lényegében, tudniillik a zsidó reczepczióra vonatkozó törvényjavaslat a főrendiházban megcsonkíttatván, a megcsonkított részt önök átemelték a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatba, és egyúttal az én álláspontom szerint létező hitelvi sérelmet átvitték ezen törvényjavaslatba. Ha tehát az első részhez — jelen alakban hitelvi sérelem fenn nem forogván — hozzá is járulhatnék, a második részhez, vagyis a zsidó vallásról szóló törvényjavaslatból a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatba átvett átírási rendelkezéshez nem járulhatok. A t. kultuszminiszter úr volt szíves kijelenteni, hogy itt voltaképen új tárgyi momentumok nem merültek fel. Én a kultuszminiszter úrnak különösen egy mondását leszek bátor idézni álláspontom megerősítésére. Eddigelé azt hangoztatták és tagadták, hogy a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatnak a felekezetnélkííliségre vonatkozó része nem fog vallástalanságra vezetni. íme most már körüTbelíü két évi vita után eljutottunk egy kissé jobb belátáshoz, úgy a kultuszminiszter úr, mint az előadó úr régzéről. Az előadó úr a formában tett engedményt, mikor azt mondotta, hogy helyesebb és megfelelőbb dolog lesz, ha így intéztetik el a kérdés; a kultuszminiszter úr ellenben megenged annyit, hogy a főrendiház által kihagyott szakaszok keretében gondoskodni kellett a történeti egyházak védelméről. Ha tehát védelemre van szükség ezen új intézkedéssel szemben, akkor a védelem támadást is foglal magában; mert csak akkor kell védekezni, a mikor félnünk kell valami támadástól. Én nagyon sajnálom,hogy at. kultuszminiszter úr által koutemplált védelmi intézkedést nagyon palliativnak találom, mert az az intézkedés, hogy kultur czélra' adóztatják meg azokat, a kik bizonyos egyházból kilépnek, nem fogja meggátolni a vallástalanság ijesztő mérvben való terjedését. És ha már Trefort tíz esztendővel ezelőtt társadalmi disszoluezióról panaszkodott, majd fogják annak ijesztő mértékben rohamos terjedését látni az urak, ha ez a javaslat esetleg törvényerőre emelkedik. A lelkiismereti szabadság, az egyéni szabadság ezíme alatt felekezetnélkííliség rejlik, mire nézve önök tagadják, hogy az vallástalanság lenne. Pedig lényegileg vallástalanság; s hogy ennek terjedése s bizonyos privilegizálása nem áll az államnak érdekében, azt talán még az urak sem fogják tagadni. Itt különösen Kovács Albert t. képviselőtársam azon mozzanatot emelte ki, hogy ha a szegény nép, a mely nem filozofál, felszabadíttatik, s bizonyos privilégium által csábíttatik arra, hogy hitfelekezetéből kilépjen és fel ékezetnél kiflivé legyen, ennek igen szomorú következményei lesznek. Én mindig bizonyos tartózkodással szoktam azt fogadni, hogy ha a vallásos élet terén különbséget teszünk művelt és műveletlen emberek között, mert bajos volna meghatározni, hogy melyiknek van nagyobb szüksége a vallásosságra, a mély, erős élő hitre. Ha mi a közélet terén szereplő úgynevezett müveit embereknek nem magán, hanem nyilvános életét és eljárását szemléljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ő tetteikben a vallásos érzületnek a legkisebb szikrája is hiányzik, és nagyon elkelt volna, ha bizonyos valláserkölcsi eszmékkel rendelkeztek volna, a felett meditáltak volna, mielőtt a tetthez fogtak volna. Hogy messze ne menjek példáért, csak mindjárt az igen t. miniszterelnök urat leszek bátor aposztrofálni. (Halljuk!) Kérdem az igen t. miniszterelnök úrtól, hogy ha neki a független erkölcs elég, ha neki, mint müveit úri embernek, elégséges az, hogy bizonyos szabad gondolkozás szerint bizo-