Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-432

KS 432. országos ülés 1895. február 16-án, szombaton. gondolja, kénytelen lesz elismerni, hogy ebben az országban a legnagyobb terhet a középosztály viseli, és ezek az adók olyanok, melyek főleg a középosztályt terhelik, nem pedig a legalsóbb osztályt. Azok a felfogások, mint ha a fogyasztási adók egyáltalában aránytalanabbal érintenék az alsóbb osztályokat, és különösen az a felfogás, hogy a fogyasztási adóknál a gazdagabb ember csak a maga terhét viseli adóban, és így állítjuk szembe a szegény ember terhével, az egy nagy tévedéseit alapszik, és különösen mutatkozik ez ezeknél az adóknál, melyekről szólni szerencsém volt. Mert méltóztassék megengedni, a vagyonosabb, módosabb ember nemcsak a maga fogyasztásáért fizeti az adót, hanem a maga egész háztartásáért, cselédségeért, mely mindig nagyobb. Abban a roppant ridegségben tehát nem áll az a tétel, hogy a fogyasztási adók ennyivel terhelőbbek az alsóbb, mint a felsőbb osztályokra. És ha különösen azt az adót, a melyet itt méltóztattak felemlíteni, a petróleumadót veszszük, talán sikerül meggyőznöm a t. házat arról, hogy ha van egy fogyasztási adó, mely bizonyos mértékig egyenlően érinti az osztályokat, ez mindenesetre azok közé tartozik. Méltóztassék csak felvenni azt a melankolikus képei, melyet itt egy t. képviselő úr, egy szegény munkásnőről rajzolt, ki az ő éjjeli lámpája mellett dolgozik. Már most méltóztassék megnézni egy valamivel fejlettebb vagyonú embernek háztartását, vájjon ott a petróleum fogyasztása ugyanazon fokon áll-e, mint a szegény embernél ? A míg ott egy kis lámpa van, a vagyonosabb ember házában nemcsak, hogy több lámpa van, hanem tökéletesebb szerkezetű, nagyobb fogyasztású lámpa, ixgy, hogy azt hiszem, azt mondani, hogy ezen adó olyan, mely csak az alsóbb osztályokat terheli, nagy tévedés. Tessék elhinni, t. képviselőház, nincs könynyebb, mint az alsóbb osztályokban azt a hitet elterjeszteni, hogy az adózás terhei túlságosan őket nyomják. De én azt hiszem, nem az teljesíti helyesen törvényhozói feladatát, a ki ily nézeteket terjeszt, hanem az, a ki gondoskodik arról, hogy az állam képes legyen a maga szükségleteinek megfelelni, és képesek legyünk ezt az országot a kultúra és virágzás ama fokára juttatni, mely okvetlenül kell, hogy törekvésünk tárgyát képezze. (Helyeslés a jobboldalon.) T. ház! Nemcsak a fennálló fogyasztási adók ellen tétettek kifogások, de még a tervbevettek ellen is. Nevezetesen a szeszmonopólium volt az, mely a megtámadás tárgyát képezte, és különösen a szabadság nevében tétetett kifogás a szeszmonopólium ellen. De, t. ház, én azt hiszem, hogy ebből a szempontból tárgyalni a szeszadót ma talán egészen helytelen. Ha a szeszadó-rendszerünk a szabadság alapjára volna fektetve, akkor érteném az aggodalmat a szeszmonopóliumra való áttérésre nézve. De a ki ismeri szeszadórendszerünk mai berendezését, és a ki tudja, hogy mily távol áll az a szabadság rendszerétől, az be fogja látni, hogy a szeszadó mai rendszerétől a monopóliumhoz való áttérésig alig van már egy lényeges lépés hátra. (Igaz ! Úgy van! a jobboldalon.) Ebből a szempontból — azt hiszem — ellene kifogást tenni nem lehet. Másrészt — azt hiszem — minden ember belátja azt, hogy mezőgazdasági szeszfőzésünket a mai karban megtartani, vagy épen fejleszteni alig lehet más rendszer, mint a monopólium behozatala mellett. És a midőn felső magyarországi mezőgazdasági szeszfőzésiinket magasabb fejlődésre akarjuk vinni, ebből épen az alsóbb osztályok fognak a legtöbbet nyerni, és épen azon a vidéken, a hol az alsó osztályok helyzete tudvalevőleg a legkevésbbé kedvező és kellemes. De, t. képviselőház! nemcsak a fogyasztási adók ellen tétetett kifogás ebben a házban, hanem igen sok tekintetben a különböző egyenes adók ellen is. És ha nem volna már a ház előtt, és nem volna már kiosztva a képviselők között az egyenes adókra vonatkozó adóreformj avaslat, talán ezekre az egyes részekre is kiterjeszkedném. De a midőn az egyenesadók reformjának küszöbén állunk, azt hiszem, helytelen volna ma e téren vitatkozásba bocsátkozni, mert nem sokára lesz alkalmunk arra, hogy azon nagy elveket, melyek szerint egyenes adóinkat szervezni és átalakítani akarjuk, tényleg megbeszélhessük. Én tehát azt hiszem, előadói tisztemnek akkor felelek meg legjobban, ha ezeket hallgatással mellőzve, most csak arra az egy kérdésre térek még át, a mely a ház több oldaláról megpendítetett, és a mely — azt hiszem — ma tényleg a pénzügyi tárczának egyik legfontosabb kérdését képezi, tudniillik a valuta kérdésére. (Halljuk! Halljuk!) T. ház! Senki sem tagadhatja, kétségtelen tény, hogy rövid idővel azután, hogy a valuta megalkotására vonatkozó törvényeket életbeléptettük, egy-két hónapra rá bekövetkezett a diszázsió. Már az 1892. év folyamán, eleinte lassan, később fokozatosan nagyobb mértékben, és 1893. őszén tényleg 6°/o-ot ért el a diszázsió. Azonban, a mire — azt hiszem — még nem igen történt utalás, és a mit talán neto szabad elfelejtenünk, ha elfogulatlanul akarunk ítélni e kérdésben, épúgy tény az, hogy 1893. őszétől fogva nem hogy tovább emelkedett a diszázsió, sőt nem is maradt meg abban a magasságban, hanem azóta lassú, fokozatos csökkenés állt elő,