Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.
Ülésnapok - 1892-431
431. országos ülés 1895. február ló-én, pénteken. 75 A bankkérdés ügyére csak annyit vagyok bátor megjegyezni, hogy e tekintetben első sorban a két kormánynak kell egymással tárgyalnia, és ha azok megállapodásra jutnak, akkor következnék a bankkal való tárgyalás. Hogy az a tárgyalás minő eredményre fog vezetni, azt természetesen előre nem tudhatom. De bármily eredménynyel folyjon is a tárgyalás, sikerüljön a bankkérdést akár az osztrák bankkal, akár a nélkül megoldani, a főelv, a melyet e kérdésnél szem előtt kell tartanom, azt hiszem, az, hogy ez a megoldás olyan legyen, hogy az országnak úgy közgazdasági, mint valuta-politikai érdekeit teljes mértékben megóvja. (Helyeslés jóbbfelöl.) Vörös János t. képviselő úr felemlítette a tőzsdeadót, és kérdést intézett hozzám, hogy minő álláspontot foglalok el e kérdéssel szemben. T. képviselőház! Ezt a kérdést a pénzügyi kormányzat sohasem tekintette olyannak, a melyből nagyobb bevételt lehetne remélni, a mely tehát fináncziális szempontból volna tárgyalandó, A kérdést nem lehet más szempontból felfogni és elbírálni, mint abból, hogy a teherviselés egyenlősége megkívánja, hogy ha minden forgalom az adóztatás tárgyát képezi, úgy a tőzsde se vonhassa el magát a megadóztatás alól. (He lyeslés.) Eddig azonban ennek a kérdésnek megoldását praktikus nehézségek akadályozták, a mennyiben a leszámolási kérdések nem voltak tiáztázva, úgy, hogy a tőzsdeadó tényleg nem lett volna keresztülvihető. (Úgy van! jobbfelöl.) Miután azonban ez az akadály elháríttatott, részemről egyáltalán nem zárkózom el az elől, hogy ezt a kérdést megfontolás tárgyává tegyem és ez iránt a t. képviselőház elé javaslatokat terjeszszek. (Helyeslés.) Bartha Miklós: Minél előbb! Lukács László pénzügyminiszter: T. képviselőház! Tekintettel az idő előrehaladottságára, (Halljuk! Halljuk!) kötelességemnek tartom még csak röviden nyilatkozni a benyújtott határozati javaslatokkal szemben. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon sajnálom, t. képviselőház, hogy az első határozati javaslatot, melyet Molnár József t. képviselő nyújtott be, nem tartom elfogadhatónak, és e tekintetben ragaszkodnom kell már a múltban elfoglalt álláspontomhoz, a mennyiben sem Herman Ottó t. képviselő úrnak, sem a ma felszólalt Helfy Ignácz képviselő úrnak argumentäcziói engem a múltkor elfoglalt álláspontom helytelenségéről nem képesek meggyőzni. Herman t. képviselő urnak argumentácziójára csak annyit kívánok megjegyezni, hogy, habár én nem is vagyok képes a demokratikus princzipiumok és a jogegyenlőség elve felfogásában oly ideális magaslatra emelkedni, mint képviselő úr, mindazonáltal azt hiszem, /3§Wgy. ezen princzipiumokkal nem jövünk ellentétbe, és egyáltalán nem vétünk épen ezen priuczipiumok ellen akkor, ha lehetővé teszszük mindenkinek ebben az országban, a ki arra hivatva és képesítve van, hogy a legmagasabb állásokat is elfoglalja, még akkor is, ha magánvagyonnal nem rendelkezik, a mi másképen felfogásom szerint nem lehetséges és prakticze keresztül nem vihető, mint úgy, ha biztosítják őt törvényileg, hogy, ha bármely oknál fogva kénytelen ezen állást elhagyni, sem ő, sem hozzátartozói nyomornak vagy ínségnek kitéve ne legyenek. (Felkiáltások balfelöl: Hiszen ez helyes!) Thaly Kálmán: Nyolczezer forintos nyomor ! Lukács László pénzügyminiszter: Bor nemisza Lajos t. képviselő úr határozati javaslatot nyújtott be, melylyel utasíttatni kívánja a kormányt, hogy a sóárak egyenlősítése és egyszersmind leszállítása iránt tegye meg az intézkedéseket. Azt hiszem, t. képviselőház, hogy ez a határozati javaslat úgy, a mint szerkesztve van, keresztül nem vihető, és épen azért nem vagyok abban a helyzetben, hogy azt elfogadhassam. Mielőtt azonban ezen állításomat bebizonyítanám, legyen szabad megjegyeznem azt, hogy nem új ez az idea; felmerült ez már Kerkapoly Károly pénzügyminiszter úr idejében, és a fenforgó praktikus nehézségek miatt akkor is elejtetett. Felmerült később is, a midőn az ország defiezitjének megszüntetése ezéljáből mindenféle eszköz konszideráczió tárgyává tétetett, felmerült úgy, hogy egyenlősítsük a sóárakat és egyszersmind felemeltessenek a sóárak. Azonban az akkor is elejtetett. Hogy miért nem tartom keresztíílvihetőnek ezt a javaslatot most sem, azt' a következőkben vagyok bátor indokolni. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő úr azt kívánja, hogy a sóárak szállíttassanak le. T. képviselőház, méltóztatik tudni, hogy kétféle sóár, vagyis a sóáraknak két csoportja van, tudniillik a tiszta egyedárásági ár, mely kilencz forinttól tizenegy forint két krajczárig emelkedik, és a kedvezményes ár, melynek legalsó tétele négy forint öt krajczár. Már most én nem tudom. hogy a t. képviselő űr hogyan kontemplálta, melyik árt tekinti olyannak, melyre le kell szállítani a sóárakat. De ha nem veszszük is a minimumot, tudniillik 405 forintot, hanem például egy 6—7 forint közötti árt, akkor is egy egyszerű kalkulus kimutatja, hogy ez esetben az államkincstárnak a sójövedékből élvezett bevétele igen tetemes csökkenést fog szenvedni, a mi — azt hiszem — t. képviselőtársam intencziójával egyezik meg. Ha azonban, t. ház, nem ezt, |rt veszszük, tehát nem szállítjuk le a só ío*