Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-431

431. országos ülés 1895. február 15-én, pénteken. 55 vidék közepére az adóhivatalt. De azóta megépült az egész kerület hosszában a vasút, de a hol az adóhivatal most van, ott nincs vasútállomás, és azon kerületnek, mely 70 kilométer hosszú, minden jelentékenyebb községéhez vasúton lehet hozzáférni, csak ott nincs közelfekvő vasútállomás, a hol az adóhivatal van. Azonkívül e községben nincs telekkönyv, és a hol a járásbíróság van a telekkönyvi hatósággal, ott nincs adóhivatal. Hát szabad ilyesminek lennie, t. ház ? Szabad-e ilyen anomáliákat egy napig is tűrni? Nem! nem szabad, és annál kevésbbé nem, mert meg vagyok győződve, hogy a volt pénzügyminiszter úr ennek tarthatatlanságát maga is belátta, sőt, ha szabad rá hivatkoznom, ezen bajnak orvoslását kilátásba helyezte. Nagyon sajnálom, hogy daczára ennek, ez ügy eddig rendezve nem lett. Én kérdésként terjesztem elő azon kívánságomat, hogy a pénzügyi kormányzat e tekintetben a lakosságnak már annyiszor nyilvánitlt és sokszor a kormányzat saját meggyőződése alapján is tapasztalt igényeit lehetőleg kielégíteni szíveskedjék. Első és fődolog, ha adófizetésre köteleztetünk, hogy az orgánumokat teremtsük meg, hol a fizetést könnyen és költségek nélkül teljesíthessük. Ki fizeti meg az adózó állampolgárnak azt, hogy posta útján vagy nem is posta útján, hanem kocsik és fuvarok felvételével legyen kénytelen adóját leróni, melynek költsége gyakran két-háromszor több annál, a mit az adózó adókötelezettsége fejében fizetni tartozik? A magyar lakosság hazaszeretete, áldázat készsége el tudta tűrni eddig ezt az anomáliát, és kötelességét teljesíti most úgy, mint azt eddig soha nem tette, de ezzel szemben viszonosságot kell gyakorolni. Vannak azután más kérdések is. Azt hiszem, nagyon fontos dolog az állami adminisztráczió kérdése is, mert a helyes adminisztráczió minden állam alapkövét képezi. Sajnosán kell bevallanunk, hogy Magyarország a nyugati czivilizált államok közt a legrosszabbul adminisztrált állam. Ez sem a jelenlegi, sem a volt kormánynak a hibája, ez régi bajunk és a mi szerencsétlen helyzetünk; de a mint a volt kormányoknak kötelessége volt, úgy a jelenleginek is kötelessége, hogy ezen sajnos állapotokon segítsen, s az én felszólalásom ismét csak azt czélozza, hogy ezen a helyzeten lehetőleg változtassunk. Azt el kell ismernünk, hogy a volt kormány, különösen pedig a volt pénzügyminiszter úr érdemeket szerzett magának az által, hogy a hivatalnokok fizetésrendezését a ház elé terjesztette és végre is hajtotta. Ezáltal kétségtelenül elismerésre méltó érdemeket szerzett magának. De hivatkozom azon tárgyalásokra, melyek a fizetések emelésénél itt e házban folytak. Méltóztatnak visszaemlékezni, nem volt általánosságban kifogás az ellen, hogy a hivatalnokok fizetése úgy rendeztessék, mint a hogy rendeztetett is. Elismertük mindnyájan minden oldalról, hogy az nem felelt meg ugyan teljesen a tisztviselők igényeinek, de azért a fizetések tervezett rendezésébe, tekintettel az állam pénzügyeire belenyugodtunk. Volt azonban a fizetésrendezésnek egy pontja, és ez a lakbérek kérdése, melyről mindenki kivétel nélkül elismerte, hogy az nem rendeztetett úgy, mint azt rendezni kellett volna. Rámutattak ezzel szemben azon jelentékeny áldozatokra, melyeketa helyes rendezés igényelt volna, de elismerte mindenki, hogy azon lakbérkiszabások, melyek az egyes hivatalnokok fizetési sémájába beállítva lettek, nem méltók azon állásba, a melyet az illetők betöltenek. T. képviselőház, méltóztassék megengedni, hogy csak egyetlenegy példára hivatkozzam: egy bírónak 300 forint lakbére van. Ez a mai állapotok között képtelen helyzet. És mi ennek következménye? Az, hogy állami tisztviselőink anyagi körülményeiknél fogva a legrosszabb és legsajnosabb viszonyok közé jutnak. Ezt a gyenge oldalát a fizetésrendezéseknek akkor a ház minden oldala, sőt maga a kormány is elismerte. Sőt miután a lakbér szabályozásánál a mai viszonyoknak meg nem felelőleg egyes előkelő városokra nézve, a melyekről általánosan ismeretes, hogy ott a lakbérek majdnem oly magasak, mint Budapesten, úgy intézkedtek, hogy a hivatalnokoknak tényleges lakbérilletményeik az ott uralkodó viszonyokkal egyáltalában összeilleszthetők nem vol tak: ekkor a t. ház bölcsesége felhatalmazta a minisztériumot arra, hogy a lakbér szabályozásában előforduló méltánytalan állapoton ott, a hol szükségesnek tartja, saját hatáskörében segíthessen. Meggyőződtem azonban, hogy e tekintetben az, a minek megtörténnie kellett volna, nem történt meg. Ismét a takarékosságra kell visszavezetnem az egészet, de akármiként igyekezünk az államháztartásban a takarékosságot fentartani, vannak a közéletnek olyan feladatai, a melyeket tovább ignorálni nem szabad, és ezen követelmények egyik legfőbbje abban összpontosul, hogy az állam tisztviselőinek — azoknak a kik az egész államháztartásnak oszlopai — lételét, exisztencziáját lehetőleg megkönnyítsük. Most, t. ház, ha egy oly város, — és most ismét egy konkrét példára hivatkozom, — mint Arad, a harmadik lakosztály-szabályzatba osztatik be, akkor, mikor köztudomású dolog, hogy ott az élet az ország legdrágább városaiban előforduló viszonyokhoz képest alakúi, akkor ez a kormányzatnak mulasztása, és itt ismét kötelességemnek tartottam az igen t. pénzügyminiszter úr figyelmét