Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-447

447. országos ülés 1895. márczius 11-én, hétffin. 431 lehetnek: Elismerem, hogy minden képviselőnek, az ellenzékinek is bizonyos fokig kötelessége mindent, a mi az ország nyugalmára veszedelmes lehet, lehető szűk mederbe szorítani segíteni ; de azt, hogy teheti-e ezt az ellenzék, ma meghatározni nagyon nehéz, mert az ellenzék ki teheti magát annak, hogy a kormánypárt részéről a dolog természete szerint és az eddigi példák után következtetve, meg fog támadtatni, s ha a másik oldaláról is ostromoltatni fog, két malomkő közé kerül, és így az önfentartás ösztöne kényszerítheti arra, hogy vagy az egyik, vagy a másik irányban határozott állást foglaljon. Ez oly ok, melyet kombináczióba kell venni, mert ad impossibila nerno cogi potest és ha az ellenzéki pártok azt fogják látni, hogy a megsemmisülés előtt állnak, akkor kénytelenek lesznek vagy feioszlani, vagy másféle állást elfoglalói. Sokan jó hazafiak is lehetnek olyanok, kik kényszerítve lesznek azért, hogy egészen át ne adassék a tér, vagy a kormánypártnak, vagy a szintén veszedelmesnek jelzett néppártnak, kénytelenek lesznek oly állást foglalni, hogy legalább az irányításra gyakorolhassanak befolyást. Ezeket kénytelen vagyok megmondani azért, mert én már előre látom, hogy mikor ez a néppárt igazán veszélyessé fog válni, azt fogják mondani, ennek az ellenzék oka, mert az ellenzék nem fejt ki erélyt ellene, a kormánypárt pedig minden valószínűség szerint nem fog olyan könnyen boldogulni, mint most a miniszter urak választásánál, hol az a körülmény, hogy miniszter volt kérdésben és csak néhány választásról volt szó, igen nagy különbséget tesz, s nagy különbgég egy országos választás, mikor semmiféle kormány azt az erélyt ki nem fejtheti minden kerületben, a melyet most egyes kerületekben kifejtett. (Igaz! Ugy van! a haloldalon ) Ezeket azért jegyeztem meg, hogy azután az ne mondassák, hogy csakugyan az ellenzék az oka, ha a néppárt napról napra nagyobb terjedelmet nyerve, utoljára talán az országban döntő befolyást fog akarni magának szerezni. De még egyet kívánok megjegyezni. Az olyan eljárások, mint a minők itt is a parlamentben vita tárgyát képezték, például a Premus-féle eset — a melynek tüzetes tárgyalásába bocsátkozni nem akarok — egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a néppárti mozgalmat csendesítsék, (Úgy van! a báloldalon) mert az kétségtelen dolog, iiogy itt egy magyar honpolgárnak honpolgári jogai elvétettek azért, mert politikai véleménye veszélyesnek tartatott, a helyett, hogy ő, ha hibázott, törvény elé állíttatott volna, (Helyeslés a baloldalon.) egyenesen politikai úton megfosztatott azon jogától, a mely minden magyar polgárt kétségtelenül megillet, és a melyet — ha ebben a parlamentben nagy erő volna — semmiféle kormánynak megnem engednének. (Helyeslés a baloldalon.) Eötvös Károly: De sokszor megtették ezt a függetlenségi párttal! Péchy Tamás: Én nem tettem, és nem is helyeslem, ha megtörtént. De, t. ház, azt nem tartom helyesnek, hogy itt, a hol már az izgalom a vallásosság terén kétségtelenül konstatáltatott, az igen belügyminiszter úr most kilátásba helyezi azt, hogy a néptanítókat akarja — legnagyobb részben vagy egészben, nem tudom — születési és házassági anyakönyvek vezetésére alkalmazni. A ház tagjai közül bizonyosan sokan méltóztatnak emlékezni arra az időre, mikor Magyarországon a dohány-monopólium behozatott. Ez a dolog Magyarországon egyáltalában nem volt népszerű s bizony akkor tulajdonképen senkinek sem kellett. Az a kormány, mely ezt az 50-es években behozta, nem volt magyar kormány, nem is mondhatni, hogy Magyarország iránt valamelyest kímélettel viseltetett volna, de mégis volt annyi tapintata, hogy a mikor oly törvényt hoz be, a mely Magyarországon egyáltalán nem kedves, annak életbeléptetése és keresztülvitelénél lehető szelídséget alkalmazzon, hogy ne legyen oly erősen érezhető az a kellemetlenség, a mivel a törvény életbeléptetése jár. És ezen álláspontból kiindulva megengedte hogy a kinek dohánykészlete volt, azt elszívja, nagyon csekély figyelmet fordított arra, hogy a törvény rendelkezései szigorúan megtartatnak-e vagy sem, hogy az emberek mintegy szokjanak hozzá, s az új törvény ne tűnjék fel rájuk nézve oly kellemetlennek. De ha most már néptanítókat fognak alkalmazni anyakönyvvezetésre, méltóztassék elhinni, ez még élesebben fog feltűnni azok előtt, a kik más vallásúak, mint az alkalmazott néptanító. Azt fogják ugyanis találni, hogy míg eddig saját egyházi férfiaiknál jelentkeztek, akár keresztelésről, akár házasságról volt szó, most egy más felekezetű néptanító előtt kell jelentkezniük s így kétszeresen érezhetővé lesz az, hogy vallásuk nem vétetik figyelembe. Tehát ezt sem tartom szerencsésnek. De, t. ház, ezzel a kérdéssel sem szándékozom tovább foglalkozni. Azt hiszem, lesz még a t. háznak elég alkalma a néppárt dolgait itt ventillálni, mert az én hitem szerint naprólnapra, még pedig rendkívüli módon terjed az. Hanem áttérek egy harmadik kérdésre, a mely itt a vita folyamán felmerült, tudniillik a fúzió kérdésére. (Halljuk! Halljuk !) T. ház! Gróf Szapáry Gyula igen t. barátom volt az, a ki e házban a fazió kérdését legelőször ezen vita folyamában felemlítette, ámbár a