Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-446

422 446. országos ülés 1895. márczius 9-én, szombaton. Szederkényi Nándor: T. ház! (Zaj.) Elnök: Csendet kérek, t. ház! A képviselő úr fel van írva e tárgyhoz? Szederkényi Nándor: T. ház! Személyes megtámadtatás . . . (Nagy zaj és mozgás Halljuk!) Engedelmet kérek, de azon a czímen, a melyen Helfy Ignácz t. képviselőtársam szólott, gondolom, személyes kérdésben engem is megillet a szó. (Helyeslések a szélső balfélól.) Elnök: T. ház! Azon a czímen a képviselő urnak, nézetem szerint, nincsen joga szólani, mert Helfy képviselő úr ebben a vitában benne volt. Ugron Gábor képviselő úrral itt szóváltásban voltak, és a mennyiben nem nevezték is meg egymást, első sorban egymásra czéloztak, ezt mindenki tudja. A képviselő úrra senki sem czélzott. (Úgy van! Derültség a jobboldalon.) Ha a képviselő úr felíratja magát a rendes vita körében, ez természetesen jogában áll. És most már, t. ház, háromnegyed kettő elérkezett. Szólásra még mindig többen vannak felírva. ("Zaj. Halljuk! Halljuk!) Ennélfogva javaslatom a következő: A vitát hétfőre halasztjuk, és most, háromnegyed kettő lévén, Horánszky képviselő úr megteszi már kétszer elhalasztott interpellációját. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Horánszky Nándor: T. ház! (Zaj. Halljuk ! Halljuk!) Lehetőleg rövid kívánok lenni, t. képviselőház, a midőn egy fontos kérdésben az interpelláczió jogával élni akarok. (Halljuk!) T. ház! Néhány nappal ezelőtt, mint a nemzeti párt elnöke, megbízható kézből egy Írásbeli nyilatkozatot vettem, mely a marosújvári sóbánya-munkások panaszait tizenegy pontban összefoglalva tartalmazza. Én e munkások viszonyaival ismerős nem vagyok; nekem ott sem személyi, sem tárgyi összeköttetéseim nincsenek. De beküldetvén hozzám e nyilatkozat 142, községileg hitelesített aláírással a végből, hogy ezt, mint közérdekű dolgot, a házban szóvá tegyem, én, minthogy e tárgy szerintem is kellő fontossággal bír, e kérést meg nem tagadhattam. Hogy interpelláezióm anyaga megismerhető legyen, és másfelől a t. ház az adandó válasz fölött ítélhessen, legyen szabad rövid kivonatban ismertetnem az interpelláczió egyes pontjait, még pedig lehetőleg azon szavakkal formulázva, melyek a panaszban foglaltatnak. Panaszolják a munkások, hogy a tisztviselők — a nyugalmazottak épúgy, mint az alkalmazásban lévők — velők súlyos uzsorakölcsönöket kötnek, 120 perczenteseket is, melyek kamatait a munkások keresetéből vonatják le. Panaszkodnak, hogy hasonló uzsoraüzleteket folytatnak a gabonával, a mennyiben azt összevásárolják, és nekik 40—50 perczenttel drágábban adják el. Panaszolják, hogy nekik íketésük számlájára 15—20 forintot írnak, oly summát, a melyért nem dolgoztak. Ezt a kincstári kasszából kifizetik nekik, aztán a tisztviselők elveszik tőlük és maguk költik el. így károsítják a kincstár

1-, csalják az államot, és a munkások kénytelenek hallgatni, nehogy elcsapják őket. Panaszolják továbbá, hogy a tisztviselők a bányákba elrongyolt luhákat küldenek kilutrizni, és a munkások kénytelenek e ruhákra játszani; ha meg nem teszik, akkor a tisztviselő eltiltja őket a munkától, a mi egyenlő rájuk nézve az éhezéssel és kínlódással. Panaszolják, hogy a tisztviselők — csakhogy 28—30 ezer forint tantiémt oszthassanak ki m iguk között, — mindenre képesek. Azelőtt a munkások 17—20 ezer forintot kaptak, most csak 8—9 ezer forint jut elosztás alá, a mi szintén a tisztviselők tantiémje érdekében történik. Panaszolják, hogy a vaggonokban való sószállításnál manipaláczió folyik. »Mi — mondják — eddig is tudtuk ezt, most meg van bizonyítékunk is. A sónak ötven kilogramm siílyúnak kellett volna lennie, ők pedig 60—70 kilogramm nagyságúra vágatták, tehát egyharmaddal nagyobbra, úgy, hogy egyharmaddal több só vágatott ki, mint a mennyit a hivatalos adatok feltüntetnek, melyek mai napig itt vannak a bányában élő bizonyítéknak szavunk igazsága mellett, őrizzük, a míg vizsgálat fog jönni.« Továbbá panaszolják azt, hogy: a kincs • tári sólopásnak másik faja Isten tudja mióta a fersleisznál folyt. A sokkal több kivágott kősót, mint a mennyi az elszállításhoz szükséges volt, reggel bárom órakor méretlenül oda a fersleiszba hordatták a külső bányamunkásokkal, s aztán eladták ép oly áron, mint a melyekről számadást vezettek. Az ára, az persze nem lett bevezetve a számadásba sehol sem. Ezért kellett a kősót nagyobbra vágni. Panaszolják azt is, hogy azokat a munkásokat, a kikkel a sót tényleg a fersleiszba hordatták, hogy elijeszszék, külön-külön felhívták a főbányahivatalba s jegyzőkönyvre vették vallomásukat, s midőn mindenik munkás bevallotta a valót, nem merték felterjeszteni a jegyzőkönyvet a sólopásról a minisztériumhoz, mert az egyik érdekelt tisztviselő azt mondta volna, hogy ha nem hagynak békét az egész dolognak, ő majd ütni kezdi a boglyát a fején le a lábáig úgy, hogy olyan egerek is futnak ki majd, a milyeneket nem akarnak. Ennek a fersleisznak a feje ugyanis a jelenlegi tanáesos úrnak épen a drága sógora volt. Szóval a hivatali főnök tisztviselőivel egyetemben a kiderült s jegyzőkönyvre vett államkincstár-lopást eltakarta. Panaszolják továbbá azt, hogy: A tanácsossal élén a tisztviselők mindenféle munkára kényszerítik a saját privát-