Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-430

43G. országos ülós 1895. február 14-én, csütörtökön. g 1 doskodni. Az állam, midőn hivatalt, tisztséget, állást ad, nem lehet olyan helyzetben, főképen az ilyen állam, mint a magyar állam, a melynek adófizetői keresetképtelenség és az ipar pangása következtében nyomott helyzetben vannak, hogy olyan igényeket kielégíthessen, a melyek tisztán csak luxuriózusak. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Én abban a nézetben vagyok, hogy a nyugdíjtörvényt olyan értelemben kell módosítani, hogy nyugdíjat csak olyan tisztviselőknek kell adni, a kiknek anyagi helyzete igényli azt, hogy az állam az ő részükre, és családjuk részére biztosítsa a megélhetést. Én tehát ez irányban sürgetem a nyugdíjtörvény revízióját. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Bátor vagyok még kiterjeszkedni arra is, hogy az állami nyugdíjasok jegyzéke gyakran tüntet fel oly nyugdíjas egyéneket, kik az állami pénztárt más czímen, más állásból folyólag is igénybe veszik. Felhívom tehát a t. miniszter úr figyelmét arra is, hogy kisérje szemmel e jegyzéket s azon állá&ban levőknek nyugdíját, a kik bármely czímen az állampénztárból nyugdíjuknál magasabb fizetést élveznek, azon időre, mig ezt élvezik, nyugdíjukat az államkincstár javára szűntesse be. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bizonyos állással biró tisztviselőknek, vagy közbizalmat élvező uraknak több czímen is adjunk az állami pénztárból javadalmakat. A mi adófizetési képességünk e dotácziókat teljesen kizárja, Megbizatásunkból folyik, hogy a szegény adófizetők érdekében ellenőrizzük, hogy az államkincstárba befolyó nyomorúságos, sokszor megsiratott filléreket olyanoknak adjuk, kiknek azokra határozott szükségük van. (Helyeslés a szélső balfelöl.) Remélem, hogy a pénzügyminiszter úr azokat^ a miket előterjeszteni szerencsém volt, figyelembe fogja venni, hogy legközelebb reflektálni fog azokra, s az általam megpendített eszméknek megfelelő törvényjavaslatot is fog előterjeszteni. Ezeket óhajtottam elmondani. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Perczel Béni jegyző: Farbaky István! Farbaky István: T. ház! Thaly Kálmán t. képviselő úr a múltkor megemlékezett a bányászatról, az ország azon lényeges iparáról, mely különösen a nemzetiségi vidékeken oly rendkívül fontos; figyelmébe ajánlotta a pénzügyminiszter úrnak ez ipar érdekeit, és én szívesen csatlakozom óhajtásaihoz. Meg vagyok ugyan győződve, hogy ez óhajtások kifejezése nélkül is, valamint az előző, úgy a mostani kormány is meleg pártfogásban fogja részesíteni ezt az ipart. Ennek bizonyságát már eddig is tapasztaltuk. A kormány a kereskedelmi miniszter útján már felszólította a magyar országos bányászati egyesületet, jelölje meg azon módokat, melyeken a válságban levő ezüstbányászat sorsán, tarifa-engedményekkel könnyíteni lehetne. Ez egyesület már meg is tette előbb felterjesztését és remélni lehet, hogy ez úton is könnyíteni fognak a lejárat sorsán. A magyar kormány gondoskodott továbbá arról, hogy eltekintve az ezüst piaczi árától, annál magasabb áron váltsák be a termelőktől az ezüstöt, még pedig, mint a költségvetésből és indokolásból lehet látni, 76 forinttal ez idő szerint, és kilátásba helyezte, hogy a magasabb ár fizetésével nem 76 forinttal ugyan, hanem folyton csökkenő mértékben, még mindig alkalmazni fogja ezt a szubveneziót még a jövőben is, és ezáltal módot és alkalmat nyújt a bányaművelőknek arra, hogy berendezkedvén, a mostani valóban kedvezőtlen viszonyokban képesek lesznek az idegen és messzebb földről bekövetkező versenyt kiállni. E tekintetben tehát — mint mondám — tapasztaljuk a kormánynak minden irányban gondoskodását és pártfogását. Igaz, hogy a válságot a bányászatnál oly faktorok idézték elő, a melyeknek megváltoztatása az egyes országoknak nem áll módjában. Láttuk azt már pár évvel ezelőtt is, midőn Angolországban a bimetallisztikus mozgalom megindult, és arra törekedett, hogy az ezüst szintén mint monitárius fém maradhasson meg. De ez nem sikerült. Láttuk továbbá Németországban, a hol már az 1880-as években, legutóbb az 1893-ik esztendőben is, az úgynevezett Silberkomisszion lett egybehíva, melynek szintén az lett volna a feladata, hogy az ezüst elértéktelenedésének valami módon gátat lehessen vetni, a mi által nemcsak az ezüstnek, illetőleg annak az ezüstkészletnek értékét, a melylyel a német kormány rendelkezik, megmenteni, hanem egyúttal a németországi ezüstbányászatoti is segíteni lehessen. Mint tudjuk, ennek a kom missziónak munkálata, a mely hoszszabb ideig tartott, és a melybe a legkiválóbb férfiak voltak összehíva, szintén eredményre vezetett. És így nincsen mostan sem kilátásunk arra, hogy nálunk segíteni lehessen, legalább abban az értelemben, hogy az ezüstnek értékét fel lehessen emelni, hogy — mint mondám — ily úton lehessen a bányászaton némileg segíteni. Hogy azonban mindennek daczára hiba volna a bányászattal felhagyni, hiba volna a bányászat sorsát elejteni, az következik abból, hogy az egy igen fontos gazdasági ágat, egy nagyjelentőségű faktort képez a felső vidéken, a hol semmiféle módon a népnek élelmet, keresetet és munkát biztosítani nem lehet.