Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-416

130 416. OÍ szagos iiJés 1805. jaunár äfi-áii, szombaton. nyilatkozott, az 1893: XXVI. tcz., mely midőn lehetővé tette az állam részéről a felekezeti iskolák segélyezését, lehetővé tette egyszersmind a felekezeti iskolák ellenőrzését, és lehetővé tette az oly őszinte közreműködést különböző részről, mely nagy financziális megterhelés nélkül sokkal közelebb visz azon ideálhoz, mely után e téren folyvást kell törekednünk, hogy ne lehessen Magyarországon iskolázatlan gyermek, ne lehessen olyan, ki egyáltalában a népnevelés jótéteményeiből ki van zárva. Ezt az általános államosítással, vagy államosításra való egyetemes törekvéssel soha elérni nem fogjuk ; nemcsak financziális szempontból, nemcsak azért, mert a tizenhat millióból, mely a népoktatásra szükséges, több mint 14 millió a felekezetek és községek, és nem az állam részéről adatik közvetlenül, hanem más miatt is: az anyagi támogatás mellett, melyet a felekezetek a népnevelésnek nyújtanak, azon erkölcsi támogatás miatt is, melyet a felekezetek részéről nem nélkülözhetünk ez ügyben, és a melyről lemondani a legnagyobb hiba volna, a melyet egy államférfiú e kérdésben egyáltalában elkövethet. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) T. ház ! Méltóztassanak meggyőződve lenni azok, a kik e tekintetben kételyt táplálnak arról, hogy nemcsak a hatalom szeretete az, mely a felekezeteket az iskolához fűzi, más mozzanatok azok, melyek ebbe belejátszanak. Természetes, hogy az illető felekezetbeliek, a mely mértékben buzgók, a mely mértékben igazán át vannak hitüktől hatva, azon mértékben tartják szükségesnek ezt egyszersmind saját családjuk, saját hozzátartozóik körében terjeszteni és megerősíteni, és ez oly törekvés, a mely, a mikor az általános műveltség törekvésével összetalálkozik, attól nem választandó el könnyelműen, azzal nem juttatandó direkte ellentétbe. Az államnak így, ha daczára annak, hogy a felekezetekkel együtt képes e kérdéseket megoldani, a felekezeti erőt a maga czéljaira képes fordítani, azokat a felekezetek ellen akarja megoldani, el kell vonnia saját erőiből azt, a mit azok leküzdésére kell fordítania. Ez, azt hiszem, nem kívánatos, nem czélszerű, és, mondom, nemcsak pénzügyileg, hanem erkölcsileg sem engedhető meg. De ha egyszer erre az álláspontra állunk, ha ezen álláspont konzequeucziáit elfogadjuk, a mint elfogadtuk már 1893-ban — és mellékesen legyen szabad itt Kovács Albert t. képviselőtársamnak megjegyeznem, hogy talán nem jogosultak azon szemrehányások, melyeket azért tesz, mivel az 1893 : XXVI. tcz. még végrehajtva nincsen, mert épen a jelenlegi költségvetés az első, a melyben anuak végrehajtásáról egyáltalán gondoskodni lehet, és épen ezen gondoskodás és megfelelő végrehajtás nagy munkát, hosszú előkészítést igényelt, a melyre egy rövid év, mely azon törvény meghozatala óta letelt, egyáltalán nem sok, de hogyha az igen t. képviselő úr fáradságot vett volna magának csak felekezeti főhatóságánál tudakozódni, tudhatná, hogy e tekintetben már a főhatóság részéről történt inicziativa után a minisztérium részéről a válasz meg is érkezett, ts az előintézkedés meg is törtónt, és hogy mihelyt e budget megszavaztatik, lehetővé fog válni az azon törvényczikk által kilátásba helyezett segélynyújtás is, tehát e tekintetben, azt hiszem, a panaszok jogosultsággal nem hirnak, ha — mondom — az 1893: XXVI. tcz. szempontjából tekintjük a dolgot, akkor lehetetlen, hogy ne tartsuk szükségesnek egyszersmind az 1868-iki törvény némely oly interpretácziójának módosítását, a mely eddig inkább theoretikus volt és helyes törekvésnek felelt meg, mely azonban az 1893: XXVI. tcz. által megteremtett új helyzetnek többé egészében nem felel meg. Ertem ez alatt azon interpretácziót, a mely helyes elvi alapon indulva ki, tudniillik abból, hogy a tanítók állása, minél önállóbbá és minél függetlenebbé tétessék, másrészt oly következtetésekre vezetett, a mely talán épen a közoktatásügy érdekében teljes mértékben fenn nem tartható, a mikor az úgynevezett paptanítók intézményét teljesen és elvileg kizárni igyekezett. Én belátom és beismerem, hogy a paptanítók intézménye nem ideális intézmény, nem olyau, mely minden körülmények közt normálisnak volna mondható. Teljesen elismerem azt is, hogy ott, a hol a tanítónak teljesen önállóan és függetlenül, a tanítói pályán való lentartása lehetséges, és állása megfelelően dotálható, a tanító, a ki kizárólag tanítással foglalkozik, mindenesetre sokkal nagyobb előny a tanügyre. De valamint az 1868-iki törvény a kántortanítókat a felekezeti iskolákból soha ki nem zárta és ki nem zárhatta, és azokat ki nem zárhatjuk még hosszú időn keresztül, sőt szükséges, hogy még az állami iskolákban is gyakran oly egyének alkalmaztassanak, a kik a felekezetek részére a kántori teendőket is elvégzik, úgy vannak körülmények, melyek közt azt, hogy a lelkészi funkczió a tanítóival teljesen inkompatibilis, fel nem tarthatjuk, és nem egyes nemzetiségre vagy felekezetekre való tekintettel. Egyes részről történtek ez irányban panaszok, de a szükséglet, mint meggyőződtem, sokkal tágabb közre terjed, mint a mely körből ezen panaszok felmerültek. És épen az általános iskoláztatás elvének egyetemessége érdekében, annak érdekében, hogy lehetőleg ne maradjon község iskola, még pedig elegendő iskola nélkül azért, hogy az összes községbeli gyermekek részesűl-j