Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-415

108 415, országos ülés 1895. január 25>én s pénteken. sem érdemben, sem a szavakban nincs helye. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Wlassics Gyula vallás- és közoktatás­ügyi miniszter: A szavakra nézve nem mond­tam. (Halljuk! Halljuk!) Sima Ferencz: A miniszter úr azt mondja, hogy ez nem áll. Én tehát felolvasom beszédé­nek ama passzusait, melyek e tárgyban elfoglalt álláspontját legmarkánsabban juttatják kifeje­zésra. A miniszter úr ugyanis 1894. június 25-én a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény tár­gyalásakor ezt mondta — s ez volt körülbelül legfontosabb államférfiúi nyilatkozata a parla­mentben (olvassa): »A felekezeti kényszer s vallás- és lelkiismereti szabadság nézetem sze­rint egymást kizáró fogalmak. Tudom én azt, t. ház, hogy azok, a kiket a legtisztább meg­győződés, sőt tovább megyek: a leghazafiasabb aggodalom késztet arra a lehetetlen feladatra, hogy a vallásfelekezeti kényszert s a vallás- és lelkiismereti szabadságot összeegyeztessék, mi ellenünk azt mondják, hogy mi doktriner tételek bálványozásában gyönyörködünk, és ilyenek levezetése képezi törekvésünket. De tudva azt, hogy mind a törvényhozói gondolatnak van egy lerombolhatatlan sarktétele, melynél a megalku­vásnak meg kell állnia* — tehát alkudni nem lehet! »Mert különben az elv a maga erejéből ki van forgatva, annak tartalma színehagyott, kopott, üres burokká válik. Én — tudniillik a miniszter úr — a magam részéről és a bizottság is — tudniillik az e törvényjavaslatot előkészítő bizottság — ily sarkalatos tételnek tekintem, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságból folyó­lag az annus discretionalist elért polgárt nem lehet kényszeríteni, hogy valamely bevett vagy elismert vallásfelekezethez tartozzék. Az emberi kedélyvilág legnagyobb kincse a vallásszabad­ság. Ide ne nyúljon az állam rideg külerőszak­kal, akkor sem, ha valaki kételkedik, vagy tagadja azt, a mit a bevett vallások objektív igazságnak hirdetnek.« Madarász József: Teljes igazság! Wlassics Gyula vallás- és közoktatás ügyi miniszter: Ez úgy is van! Sima Ferencz: Teljes igazság. Ezt mondta a kultuszminiszter úr, mint volt képviselő, és ezen beszédét éljenzés és taps közt fogadta abban az időben a kormánypárt. És ugyancsak tegnap, mikor a t. miniszter úr az abdikáczió felé lépéseket tesz, a t. túloldal, ha már nem is tapsokkal, de még mindig lelkes éljenzéssel fogadta e programinbeszédet. Én azt gondolom, hogy ha a nyáron sem a szavakban, sem a formában, sem lényegben, sem stiláris szempont­ból abszolúte alkunak nem volt helye és ki volt zárva a túloldal részéről minden legkisebb lépés ezen törvényjavaslat formai és lényeges részétől való eltérés, tehát a közeledés lehetősége érde­kében azokhoz, a kik különösen erről az oldalról kívánták és kérték a törvényjavaslatnak módo­sítását, akkor a t. miniszter úr és a t. túloldal részén elvileg ma sem lehet más a helyzet, mint az, hogy tehát alkunak abszolúte nincs helye. Ha pedig a t. kormány és a t. túloldal az alku terére lép, akkor az én meggyőződésem szerint a t. miniszter úrnak még akkor is el kellene hagynia azt a helyet, hogy ha a törvény­javaslatot beterjesztő miniszter lett volna, és még inkább nem lett volna szabad elfoglalnia most, mert ezt az én meggyőződésem szerint csakis elvei és meggyőződése rovására tehette és tette. Legalább ezt fentartom és állítom mindaddig, míg a miniszter úr a képviselőháznak tájékozást nem nyújt az iránt, hogy mennyire megy tehát az alkudozás, mennyire megy tehát az áldozatkészség, mennyire terjed az abdiká­czió a kormány és kormánypárt részéről az úgy­nevezett béke, az alsó- és felsőház közötti kon­fliktus kikerűlhetése érdekében. Én azt gondolom, hogy az ilyen elvi öntartás, melyet a legköze­lebbi válság útján a t. túloldalnak s az egész kormány alakulásának képe és ennek erkölcsi szimptomája kifelé a magyar közvélemény felé mutat, egyáltalában nem alkalmas arra, hogy a közvélemény megbízhasson a magyar parla­ment elvi integritásában. De e bizalmatlanság nem minket, hanem önöket illeti s így a magyar közvélemény ítéletének kifogásoló kritikája teljes súlyával csak a t. kormányra és a t. kormány­pártra hárulhat. (Igaz! Úgy van! a szélső bal­oldalon.) Én, t. ház, megvallom őszintén — meglehet;, hogy épen erről az oldalról talán nem talál rokonszenvre ezen kijelentésem, — de a mily imponáló volt nekem a volt kormány bukása, azért, mert meggyőződésem szerint ő az elvek­kel bukott el, mely elveket akár helyesen, akár helytelenül, de képviselt szilárdul és rendíthetet­lenül, ép oly kevéssé imponálhat és ép oly ke­véssé nyújthat megnyugtatást egy oly új kor­mánynak megszületése, mely állítólag ugyanazon elvi alapon, ugyanazon elvek szolgálatában, ugyan­azon zászló alatt kivan küzdeni, mint a nagy elődök, de sokkal kisebb lábbal, sokkal kisebb kézzel, sokkal kisebb agygyal és sokszorta kevesebb képességgel és lehetőséggel arra, hogy ezen ország nyugodalmát csak egy pillanatra is helyre­állítsa. Én a volt minisztériumot nem dicsérem, én nem állok szolgálatában senki másnak a világon, mint. saját lelkiismeretemnek és meg­győződésemnek, hanem egyet erről az oldalról kész vagyok, sőt köteles vagyok konstatálni, (Halljuk! Halljuk/) hogy a volt kormány egy eszme, egy elv szolgálatában bukott el, az új kormány pedig már az elvi integritás feláldozá-

Next

/
Thumbnails
Contents