Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.
Ülésnapok - 1892-399
284 399. országos ülés 1894. fleczember 10-én, hétfőn. A magam részéről elfogadom a törvényjavaslatot. (Helyeslés jőbhfeUl.) Hock János jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó: T. ház! (Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Sokkalta migyobb és feltétlenebb tisztelettel viseltetem a parlament iránt, és sokkal inkább számolok a helyzettel, és az ebből származó hangulattal, hogy sem most akár illőnek, akár pedig jogosnak találnám azt, hogy a t. házat hosszú fejtegetésekkel fáraszszam. Nem szándékozom ezt tenni egyátalán, de mégis kötelességemnek tartom — mert vegye tudomásul a t, ház, hogy ezúttal nemcsak a magam nevében, de ezáttal elvtársaim nevében is nyilatkozhatom — tőlem telhető rövidséggel kijelenteni, hogy a szőnyegen levő törvényjavaslathoz hozzá nem járulok, nem járulok elvi okoknál fogva, mert én és elvtársaim akként vagyunk meggyőződve, hogy a, kormányzatnak két hónapra folytatása ép oly sérelmes, mint in infinitum folytatása, mert ez par exeellence bizalmi kérdés, már pedig mi 67-es alapon álló kormánynyal szemben bizalommal nem viseltetünk. A mi, t. ház, azt illeti, a mi most a törvényhozást egyátalán mozgásban tartja, és ebben a valósággal históriai momentumban még különösen is érinti, erre nézve kijelentésem a következő. Mindenekelőtt elismerem dr. Wekerle Sándor miniszterelnök úr lojalitását abban, h. gy abban a perezben, a melyben ő a szentesítést megkapta, felmentette azokat, a kik a helyzetet fejtegetni akarták, atíól, hogy nyilt kaput zúzzanak be a saját fejőkkel. Ez a lojalitás világos bizonyítéka annak, hogy az utolsó időben vége szakadt annak az iskolának, a mely az ellenzékkel eddig azt a taktikát követte, hogy az ellenséget kudarczba hozta. De, t. ház, midőn ezt kimondom, ez nem jelent abszolucziót azokra nézve, a melyek történtek, mert tagadhatatlan tény az, hogy az egyházpolitikai három javaslat szentesítése húzatott, halasztatott, és az alatt az idő alatt bevitte a magyar társadalomba a méregnek olyan masszáját, a mely áthatja a társadalom azon rétegeit, a melyeket ettől megóvni első sorban minden hazafi kötelessége. És én itt, t. képviselőház, távol vagyok attól, hogy a mostani kormányt személyesen felelősségre vonjam, vagy felelőssé tegyem; mert a mi azzal történt, az nemcsak a mostani helyzet, hanem egy históriai helyzetnek a kifolyása. Ha volt valaha, t. ház, helyzet és áramlat, a melyből ennek a magyar államnak és kormányzatnak teljes inferioritása nyilvánvalóvá lett, úgy most volt az. T. ház! Kétszer fenyegette a krizis a kormányzatot ezalatt az idő alatt, és mind a kétszer a korona ki volt téve határozottan oly befolyásoknak, a melyek nem magyar befolyások, h'sz a kik gyakorolták, itt sem laknak. Es ennek a helyzetnek szegy enletessége, t. ház, mind a két esetben az volt, hogy a magyar parlament tagjai és az egész társadalom, amely égett a vágytól, hogy a döntést tudja, fel kellett, hogy zarándokoljanak Bécsbe, és szorongjon kávéházakban, s ott olvassa Magyarország sorsának eldöntését. Hát, t. képviselőház, a t. miniszterelnök úr azt mondja, hogy a koronát sürgetni nem szabad, nem is kell. Helfy Ignácz t. képviselőtársam felelevenített egy Deák Ferencz féle adomát, a mely talán nem talált egészen. Sokkal komolyabb a helyzet, semhogy ez az adoma találjon rá. De ha igaz az, t. képviselőház, hogy ha mi oda is törekszünk, hogy a korona uralkodik, de nem kormányoz, akkor áll egyszersmind az is, hogy ha úgy áll a tétel, hogy a koronának udvariassága a pontosság, akkor én megtoldom azzal, hogy ha a kormányzatot abba belevonják, akkor a korona pontossága egyszersmind bölcsesség is, és ha ez a bölcsesség követtetett volna, a mai helyzet nem állt volna elő. T. képviselőház! Én ezeket a viszonyokat tovább fejtegetni nem akarom, mert a pillanatot nem tartom erre valónak. De, t. ház, egyben a magam s elvtársaim nevében nyíltan csatlakozom ahhoz, a mit mondott a t. miniszterelnök úr, a kivel sem nem tanácskoztam, sem semmiféle szövetségben nem állottam s csak elveink megváltoztatásáról van szó, — mondom, — aláírom azt, a mit a miniszterelnök úr a konzervatív irányra nézve mondott. Legelőszőr, t. ház, különböztessünk konzervativizmus és konzervativizmus közt. Én magam is konzervatív vagyok, (Derültség.) midőn arról van szó, hogy hazánk függetlenségéhez ragaszkodjunk-e? Ebben a tekintetben engem semmi sem törhet meg, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) és tisztelettel viseltetem és viseltetünk mindnyájan a konzervativizmus iránt (Zaj. Halljuk! Halljuk !) ott, a hol a nemzeti szokás, a nemzeti jellem fentartásáról van szó. De ha van konzervativizmus, a mely ellen harczot és háborút kell indítani mindenkor, úgy ez az a konzervativizmus, a mely makacsul folyton folyvást rátör a közszabadságra és egyéni szabadságra, és azok megfosztására, megsértésére törekszik. (Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! (Folytonos zaj.) Ezekkel a törekvésekkel szemben én csak azt mondom, hogy gyengék voltak a miniszterelnök szavai; és ha ő vissza akarna emlékezni arra, vagy tudná azt, hogy felhangzottak ama szabadságfosztogató konzervatizmus ellenében szavak egészen