Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-387
432 887. országos Més 1894. november 24-én, szombaton. kérdésbe. Mert a templomokat nem lehet arra felhasználni, hogy államellenes tanokat hirdessenek azokban. (Úgy van! Úgy van!) A templom nem az a hely, a melyben, mint arról magam meggyőződtem r éjjel összejövetelek tartassanak és konspiráeziók jöjjenek létre. (Úgy van! Úgy van!) E tekintetben, t. ház, mulasztások történtík. Tovább ezt tűrni nem lehet. (Helyeslés. Úgy van!) Én, t. ház, magát a tételt megszavazom; csak arra kérem a t. kormányt, hogy ezek után ne csak szóval mondja, a mit már egyik elődje mondott, hogy : »összemorzsolom a nemzetiségeket*, de semmit sem tett, és engedte, hogy a nemzetiségek erősödjenek. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ne a szavakná Imaradjon, hanem lépjen fel tettekkel, és ha a t. kormány meg fogja mutatni, hogy megbirkózik a nemzetiségi mozgalmakkal, hogy a mozgalmakat nemcsak kitörési stádiumokban fékezi meg, hanem forrásukban is meg tudja zabolázni: meg vagyok róla győződve, hogy nemcsak az egész ház osztatlan tetszését, hanem az egész ország helyeslését meg fogja nyerni. Különbséget ne tegyünk, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem szorítsunk mindenkit egyre: hogy Magyarországon csak magyar állampolgárok vannak, más állampolgárt nem ismerünk, (Úgy van!) és a ki állampolgári kötelességének megfelelni nem akar, azt kényszerítsük arra, hogy annak megfeleljen. (Zajos helyeslés. Úgy van/) Ez az elv az, a melyen minden állam nyugszik, és Magyarországon is ennek az elvnek kell érvényt szerezni. A költségvetés ezen tételét, mint mondtam, elfogadom. (Általános élénk helyeslés.) Bessenyei Ferencz: T. ház! Hogyha azon tartalmas beszédek után, a melyeket a belügyminiszter úr, Horváth Béla és Pázmándy Dénes képviselő urak elmondottak, mégis kérem a t. háznak nagybecsű* figyelmét, teszem ezt két okból. Először azért, hogy Sierbán képviselő úr beszédére néhány megjegyzést tegyek, másodszor meg azért, mert olyan kerületet képviselek, a melyben a román elem meglehetősen nagy, és mert olyan megyében éltem, a melyben a román nemzetiség igen tekintélyes. Sierbán képviselő úr által felhozottak ellenében ezen népnek valódi érzelmeire akarok rámutatni. Képviselő úr azzal kezdte, hogy a magyarországi állapotok tarthatatlanok. Hála Isten, ez csak szerény óhaj, mely épen úgy, mint a román komitének politikája, csak rapszodikus, csak az ideáknak tengerében jár-ke', nem bir az akaratnak jelentőségével, a mely czélját fel tudná találni. A második, a mit Sierbán képviselő úr megemlít az, hogy az összes magyarországi bajoknak legfőbb oka a dualizmus, a 67-iki kiegyezés. A t. képviselő úrnak ezen kijelentése sokkal eklatáns&bb lett volna akkor, hogyha mindjárt azon az alapon méltóztatott volna magát képviselőnek megválasztani, és nem méltóztatott volna a 67-ki alapot elég jónak találni arra, hogy ide a parlamentbe bejusson. (Derültség a baloldalon.) Azt pedig nem hiszem, hogy rövid parlamentáriskodásának ideje győzte volna meg arról, hogy minden bajnak az oka a dualizmus. Ezen felfogás annál bámulatosabb és ellentétesebb, mert maga elismeri, hogy 1848-ban a román nemzetiség a korona mellett fogott fegyvert. S most, mikor a dinasztiával a legjobb lábon állunk, mikor a dualizmus áll fenn épen nálunk, szót emel Sierbán képviselő úr a korona ellen, a melyet épen úgy, mint a dualizmust, mi minden viszonyok közt megvédeni kötelességünknek tekintjük. Azt mondja továbbá, — arra nem is reflektálok, a mit a honvéd-szoborra és az orosz czárra mondott, mert az orosz czárnak, mint felséges urunk barátjának, megadtuk a kegyelet adóját, a különbség csak az, hogy mi ezt nem rubelekért tettük, — (Tetszés jobbfelöl.) Sierbán képviselő úr még megtagadja azt is, hogy a magyar kormány, melyet ő Felsége, Magyarország apostoli királya nevezett ki, a magyar nemzetet, a népet képviselné. Elhiszem, kog\ erre a kijelentésre egész Európa meg fog lendűlni, csaknem úgy, mint a hogy egy alföldi magyar városban történt, a hol valami Suba Sándor uram, a ki felhagyott a gazdálkodással és csak újságot olvasott, és lappoiitikusnak csapott fel, mikor érezte halálának közeledtét, gyerekeit maga köré gyűjtötte, és elmondta nekik, hogy fáj az elválás, szeretett volua még köztük lenni, hogy lássa prosperálásukat, de mégis meg kell halni. Halálában, úgymond, egyetlen vigasztalása az, hogy Napóleont ketten nem ismerték el császárnak; a nápolyi király és Ő. (Élénk derültség) Azt hiszem, hogy Európa is csak ilyen formában fogja éxezni magát Sierbán nagyszerű kijelentése folytán, (Derültség jobbfelöl.) Azt mondja továbbá Sierbán képviselő úr, hogy nincsen senki, még a román irridenta tagjai közül sem, ki az ország földarabolását és dekomponálását kívánja. Erre csak azt mondom : bár ne kívánnák a többiek és csak ő maga kívánná, akkor sokkal előbb tisztában volnánk a kérdéssel. (Élénk tetszés.) A képviselő úr szemére hányja a miniszter úrnak azt is, miért nem beszélt a román nemzeti párt végrehajtó bizottságának tagjaival. Hát erre én is azt mondom, a mit Pázmándy t. képviselőtársam, hogy ilyennek Magyarországon tulajdonképeu nem is volna szabad léteznie. Kérdem magát Sierbán képviselő urat, micsoda elnyomatásra mutat az, hogy egy nemzetiség 8—900 évig megőrizheti nyugodtan nyel-