Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-386
402 38 °- országos Ülés 189Í. a legszebbnek és a legtökéletesebbnek kellene lennie. Hát ki oktatja és ki tanítja a köznépet arra, hogy a gyermekének olcsó, és tőle kitelhető módon egészséges, kellő táplálásáról gondoskodjék? Senki; az iskola legkevésbbé sem, A mi iskolánk rá van irányítva mindenféle tanszakokra, melynek a köznép sem erkölcsileg, sem gyakorlatilag hasznát nem veheti, de ott, a hol az ő jóléte és jövője forog szóban, oktatást nem nyer. Tény, t. ház, hogy végigmenve Magyarországon, találunk temetőket, a hol a frissen felhantolt apró sírok százával tömötten egymás mellett állanak. Ez mindig jele annak, hogy ott a difteritisz gyilkolt és pusztított. És most, t. ház, következik a szerűm korszaka, a melyre nézve Pap Samu t. képviselőtársam nagyon helyesen és igazán orvoshoz illően figyelmeztette a házat, hogy túlságos bizodalommal ne legyünk azért, mert ez a szerűm mindeddig kellőképen kipróbálva nincs és nem is lehetett. Az igaz, t. ház, hogy akisérietek folynak; annyira, a mennyire én azoknak menetét ismerem, mutatkozik egy bizonyos eredmény, de vájjon az minden körülmények közt a betegségnek fellépéséhez és természetéhez képest, a mint az helyileg vagy egész terűleteken alak szerint mutatkozik, elérhető-e ez még kipróbálva nincsen. És helyesen volt felemlítve az is, hogy ez sokszorosan emlékeztet bennünket a tüdővész gyógymódjára is, a mely kudarczot vallott, a mint hogy kudarczot vallania kellett is, mert el van ismerve, hogy időelőtt próbák nélkül hozatott fel. De, t. ház, ha arról van szó, hogy a difteritisz elleni gyógyszerummal kísérletek tétessenek, akkor szükséges egyszersmind a következő. (Halljuk! Halljuk!) Én világosan emlékezem és pozitive tudom, hogy midőn a tüdővész-elleni beoltások korszaka volt, már az első hetekben jelentek meg a lapok nyiltterén hirdetések bizonyos lelketlen, sőt merem itt a törvényhozásban kimondani, alávaló orvosok részéről, a kik hirdették, hogy egy bizonyos díjért a beoltásokat eszközlendik. Ezek a hirdetések, t. ház, egy rendkívül szomorú képet tárnak elénk, azt, hogy azok a lelketlenek visszaéltek az ember bizodalmával akkor, mikor az irtóztató kór őt moraliter oly állapotba helyezte, hogy jóhiszemfíleg koldussá is tette magát, és akkor, a mikor az, a ki felhívta, nyilvánvalólag szédelgő volt. Itt van, t. ház, a kormányzatnak egy nagy feladata, az, hogy ettől a szédelgéstől óvja meg a közönséget, és azért egészen helyes, hogy a szérummal való kísérletek és a szérummal való gyógyítások majdan, ha a gyógyszer csakugyan az, a minek már most is sokan hiszik és hirreiiilter 23-án, pénteken. detik, a legszigorúbb hatósági felügyelet alá helyeztessék, és rendeltessék. T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Erre az alkalomra még egy tárgyat választottam ki magamnak, melyet itt e házban fel kell hoznom, lelkiismeretem késztet reá, s fel is hozom, daczára annak, mert érzem, hogy félremagyarázásokra fog okot szolgáltatni. (Halljuk! Halljuk!) Én sok évvel ezelőtt egy tudományos folyóiratban egy czikket írtam, a melynek czíme ez volt: »A mérges csók«. Ez a czikk annak idején — nem kérkedésből mondom, hanem egy tényt fejezek ki, — körüljárta az egész világot, lefordították a legelőkelőbb lapok, figyelmükre méltatták, s a társadalom minden rétegéből kaptam akkor elismerő leveleket. Vonatkozott pedig ez a czikk arra, hogy én egy búcsújáró helyen tanuja voltam annak, hogy egy úgy nevezet szent kút vizében a képzelhető legirtóztatóbb ragályos nyavalyákban sínylődő emberek fürödtek, abban a hitben, hogy ennek a víznek csodahatása leveszi róluk ezt a betegséget. És ugyanakkor, t. képviselőház, ugyanazon vizben fürösztötték az ép kis gyermekeket is azért, hogy ezeket a betegségeket ne kapják meg. Ez ennek a dolognak az első része. A második része az, hogy bizonyos csodatevéssel felruházott szent képek és szobrok az általános csókolásuak vannak kitéve. Az a legirtóztatóbb ragályos betegségtől kínzott emberi lény oda megyén megcsókolni a csodaképet, és utána jön az egészséges és megcsókolja ugyanazon a helyen e képet áhítatból. (Úgy van !) Nem tudom, t. képviselőház, hogy ezekre a búcsújárásokra nézve létezik e valami orvosi felügyelet, mert én azt el nem tudom képzelni, hogy akadjon bárminő buzgó vallásos ember, a ki elhigyje azt, hogy egy beteg ajaktól az üvegre rányomott csók elveszti a ragályosság tulajdonságát azért, mert egy csodakép üvegére volt alkalmazva. Van ezeknél a sokadalmaknál sok jelenség, a melyet én most leírni nem akarok, nem akarom érinteni azokat a szczénákat, amelyek ott egyáltalán kifejlődnek, sem ezeknek természetes következéseit; de fontos kérdés az, létezik-e ott valami orvosi felügyelet, mert be tudom bizonyítani, hogy bizonyos kerületekben, a hol ily szent kutak és képek vaunak, ott épen az ellenkezője áll, a mit a nép keres, tudniillik az, hogy a ragályos betegség elterjed. T. képviselőház! Mondom, én ezt kényes kérdésnek tartom, mert megint találkozik bizonyos fokig a vallásossággal, és nekem e házban szemrehányás tétetett, hogy én bizonyos felekezetet üldözni szoktam. De én, t. képyiselőház, távol állok attól, s ha mégis védelemre van szükségem, én meg fogom magamat védelmezni Jókai Mór i. barátommal, (Halljuk!) a ki akkor,
