Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-385

:;?s 3#5. ors/Ágos ülés t&M. november 22-éu, csKtSrtÖkSn. gyünk egy véleményen t. képviselőtársammá], de azt hiszem, a dolog érdemére nézve mégis egy czélra törekszünk. Én azt gondolom, hogy a kolozsvári nemzeti színház — bármilyen elis­meréssel és tisztelettel viseltessünk a többi vi­déki színházak s azok üdvös, nemzeti működése iránt — két tekintetben speczialitással bír. Az egyik az, t. ház, hogy ez az első országos nemzeti színház, mert ezt 1802-ben a rendek maguk alapították és építették. A másik, a mi különbséget és preferencziát ad ennek a szín­háznak, az, hogy olyan ponton és helyen van nemzeti és kulturális szempontból egyaránt, a hol missziója sokkal fontosabb és féltettebb, mint sok más vidéki színházé. E két szempont, azt hiszem, eléggé indo­kolja azt, hogy — a nélkül, hogy bármely más irányban igazságtalanságot, vagy részrehajlást követnénk el, — speczialiter erre a színházra különös országos figyelem fordíttassák. Különö­sen hangsúlyoznom kell ezt az újabb fejlemé­nyek következtében, és pedig nemcsak ebből a szempontból, nemcsak tisztán nemzeti magyar szempontból — melyet, azt hiszem, ebben a házban kifejteni nem szükséges — hanem kultu­rális szempontból, és a nemzeti színészet fejlesz­tése és emelése szempontjából is. Mert azt méltóztatnak tudni, hogy eddig is, bármily nyomorúságos viszonyok között volt, tagadhatlan, hogy a kolozsvári nemzeti színház szolgáltatta a budapesti nemzeti színháznak az erőket. Nem volt ott sem szini képezde, sem nagy szubvenczió, sem semmiféle protekezió; tényleg mégis az a szellem, mely azt a várost és intelligens közön­séget áthatja, (Helyeslés.) és az a tősgyökeres magyarság, mely ott az arisztokracziát épűgy, mint a társadalom minden rétegét jellemzi, ez működött közre arra, hogy ott évtizedeken át magas színvonalon állt a színházi művészet, és hogy ez egyúttal olyan nevelő-intézetté fejlett ki, a mely nélkül azt lehet mondani, — nem merek sokat koczkáztatni, de ezt bátran állítom — a nemzeti színház Budapesten sem juthatott volna olyan virágzásra, a milyent elérnie sike­rűit. (Úgy van! Ügy van!) Ezen tekintetek meg­győzően elégségesek arra, hogy ezen színházat preferenter és első sorban minden mértéken felül támogassuk, és azt hiszem, hogy az termé­szeténél és hivatásánál fogva olyan, hogy egy vállalkozó haszonlesésének és ízlésének odadobni nem lehet. (Tetszés.) Azt hiszem, szorosan következik ebből a kulturális nemzeti érdekből az, hogy ezt a szín­házat államosítani kell. Hogy ez mikép és mily szervezettel történjék, az vita-kérdés lehet és tanulmányokat követel, a melyekbe én belemenni már azért sem fogok, mert ezen kérdésnél illeté­kesnek magamat nem tartom, hanem meg vagyok győződve arról, hogy e kérdést meg lehet úgy oldani, hogy e tekintetben sem az állam magára túlságos terhet nem vállal, sem pedig azon hibák és hiányok, melyeket Pázmándy Dénes t kép­viselőtársam vidéki színészetünkre nézve elő­hozott, előfordulni nem fognak. Én tehát igen kérem a t. miniszter úr figyelmét, és szeretném ha a t. háznak és az ország közvéleményének érdeklődését ebben a tekintetben felkeltenem sikerülne, (Élénk helyeslés.) mert mondhatom, hogy azon eszközök és azon szervezet a mely alatt eddig az működött, üdvös lehetett akkor, a mikor annyi veszély és küzdelem nem volt, de most már sem elég erővel, sem elég állandó­sággal nem bir. Hogyha azt. akarjuk, hogy az sziklája legyen nemzeti kultúránknak, a melylyel egyúttal a nemzeti színészet alapját vethetjük meg, akkor annak állandóan, biztosan vezetettnek és mindig egy czélra törekvőnek, tisztán és kizárólag nemzeti érdekeket szolgáló­nak kell lennie. Ezért kértem a t. ház figyel­mét, hogy e szempontból melegen ajánljam a t. ház érdeklődésébe ezen ügyet. És most engedje meg a t. ház, hogy egy más ügyben — bár nem szorosan e tárgygyal, sőt a színészettel sem függ össze — még egy­két szót emeljek. Azért vagyok kénytelen ezt az alkalmat fel­használni, mert a mit előhozni bátor vagyok, tulajdonképen a költségvetés egyik tételével sincs szoros összefüggésben, és ennek következ­tében bármelyiknél előhozható, és kérem is arra a t. ház engedelmét. (Halljuk! Halljuk!) Ez a vitás kérdés, mely a t. belügyminiszter úr és a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr között már évek óta folyik: a kolozsvári »Karolina­kórház« kérdése. Ez igenis, eminenter kul­turális kérdés ott, a mely évtizedeken át elpos­ványosodott és megoldást nem nyert, már pedig azt hiszem, hogy ez is oly kérdés, hogy ott az egyetemi kórház, illetőleg a klinikának kérdését addig egyáltalán megoldani és czélszertíen intéz­kedni nem lehet; az az egyetem e tekintetben feladatát addig nem is teljesítheti, a míg erre vonatkozólag a végleges elhatározás végre-vala­hára meg nem hozatik, és e tekintetben az in­tézkedések haladéktalanul rövid idő alatt és erélyesen meg nem tétetnek. Arra kérem a t. miniszter urat, hogy méltóztassék végre ezt a dolgot megoldani, hatásköréből áthelyezni a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tárczájába ; a t. közoktatásügyi miniszter urat pedig arra ké­rem, hogy akkor azután ezen kérdést és illetőleg a klinikák kérdését véglegesen rendezni méltóz­tassék. (Élénk helyeslés.) Molnár Antal jegyző: Horváth Gyula! Horváth Gyula: T. ház! {Halljuk! Hall­juk!) Azon igazán meleg szavak után, melyeket

Next

/
Thumbnails
Contents