Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-385

385. országos iilés 1894. november 2**n, csüt5rt8kön. 371 veszet, de a főváros érdekében is, ne tagadná meg azt a segélyt, melyet az autonóm fő- és székváros szíves volt megszavazai. De, t. ház, helyes volt az interregaum nemcsak ezért, hanem azért is, mert alkalma volt végre-valahára a magyar kormány egyik kiváló szakminiszterének, a belügyminiszter xírnak arra, hogy ne a mindenkori intendáns szemüvegén át, de a saját szemeivel is lásson. Méltóztassék elhinni, jelen voltam a pénzügyi bizottság illető ülésén, és mondhatom, hogy a jelenlegi belügyminiszter úr az első, a ki a legminucziózusabb dolgokat is igazán ismeri az operaháznál és nemzeti színháznál, a ki igazán — hogy magyarosan fejezzem ki magamat — kisujjában birja az egész kérdést. Épen ezért volt jó az interregnum, mert semmiféle személyes kérdések nem zavarták őt abban, hogy tisztán f láthasson és legjobb tehetsége szerint segítsen. És hogy tudott segíteni, íme egy példa rá. Tavaly bátor voltam felszólalni egy czím ellen, és kijelentettem, hogy ma még megszavazom, de utoljára, de ha jövőre ismét felvétetnék, nem szavazom meg. És ez volt az 5. ezím, a magyar királyi operaháznál alkalmazandó magyar énekesek és énekesnők kiképzésére szolgáló 20.000 forint. Kifejtettem tavaly aggályaimat és kijelentettem, hogy jövőre ezen összeget megszavazni nem fogom. (Egy hang a szélsőbalon: Mégis megszavazta!) Megmondtam, hogy utoljára szavazom meg. És most mit Iátok? Örömmel látom, hogy mikor nincs intendáns, a miniszter ár saját szemeivel tapasztalván, meglátta, hogy ez nem helyes dolog és most e czímnél azon indokolást olvashatjuk, hogy a most felvett növendékek kiképzése után ezen tanfolyam, mely tavaly inauguráltatott, meg fog szűnni. Azért volt tehát jó az interregnum, hogy a miniszter úr saját kezével dolgozhatott, és saját szemével látott. Herman Ottó t. képviselőtársam nem helyesli, hogy az operaház a nemzeti színháztól olyan korán el lett választva. De elfelejt egy nagy tételt, hogy talán az operaház szempontjából az elválasztás korai volt ugyan, de nem volt korai, sőt nagyon szükséges volt a nemzeti színház szempontjából. Mert méltóztassék elképzelni, mi történnék, ha ezek a mííintézetek ma is össze volnának egymással kapcsolva. Hisz a közönség ma sem tud elférni a nemzeti színházban, mert nincs elegendő hely; hát ha most minden héten három előadást, a hét felét, elvenné az operaház: hogyan képzelné t. képviselőtársam, hogy a közönség — ha a két intézet ma is össze volna kapcsolva — be tudna férni a nemzeti színházba és élvezné azon kitűnő előadásokat, melyeket ilyeneknek Szalay Imre képviselő úr is elismer. Ezek voltak azok, miket megjegyezni bátor voltam, reflektálva az itt elmondottakra. Azzal fejezem be igénytelen felszólalásomat, a mivel Bartók Lajos t. barátom befejezte, hogy én nem tehetek róla, ha a t. kormány nem fogadja el indítványomat, a t. ház mindig leszavazhat, de én nem szűnöm meg korteskedni és beszélni, míg el nem érem azon egyedüli, igazán helyes czélt, s ez távolról sem akar bizalmatlansági votum lenni a jelenlegi miniszter úr személye ellen, hogy elvégre is ez az egész szín ügy tétessék át azon tárczához, a melybe való formailag, lényegileg, tartalmilag, tétessék át a tolonczozás, a rendőrség, csendőrség, közbiztonság tételei közül a magyar nemzet szellemi és művészi czéljainak, hivatásának szolgáló tárczába, a kultusz-tárczába. Ezt akartam csak megjegyezni. (Helyeslés.) Molnár Antal jegyző: Visontai Soma! (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök: (Csenget.) Csendet kérek, t. ház! Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek rendesen feliratkozni, mert így lehetetlenség a szónokokat nyilvántartani. (Helyeslés.) Visontai Soma: T. ház! Arról a tárgyról, a melyről igen röviden szólani akarok, . . . (Nagy zaj.) Elnök: Méltóztassék csendben lenni, t. ház! (Halljuk!) Visontai Soma: . . . tulaj donképen a közegészségügyi tételnél kellene szólanom, de minthogy a kérdéses dolgok a művészeti élvezetek égisze alatt szerepelnek Budapesten, méltóztassék megengedni, hogy néhány észrevételt tegyek ez irányban, (Halljuk! Halljuk!) Nemcsak most, hanem már az előző években is rámutattak itt a tisztelt házban azon sajátságos »mtíélvezetekre« és »művészeti előadásokra*, a melyek a fővárosban szerteszét, hol díszesebb, hol kevésbbé díszes helyeken, chantantokban és e ezélra készült külön épületekben folynak, és nagyon sajnálatos módon a főváros magyar művészi életének igen különös kiegészítő részét képezik. Az orfeumokat, Folies Caprice-okat és a hasonló módszerek és alapok szerint berendezett egyéb kávéházakat értem, a melyekről, azt hiszem, csak pirulva emlékezhetünk meg, akár azon intézetek műbecsét, akár erkölcsi bázisukat tekintjük. T. ház! Ha tekintetbe veszszük azt, hogy az állami igazgatásnak különben is még mennyi feladata van arra nézve, hogy Budapestet valósággal a magyar nemzet fővárosává tegye, és hogy a mi itt lüktet, akár művészi erő, akár gazdasági erő, igazán a magyar nemzetet tükröztesse vissza; hogy mennyi nemes ambicziót kell még minden magyar kormánynak abba belefektetni, hogy Magyarország fővárosa tény47*