Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-379

214 379. országos ülés 1894, november 15-én, csütörtökön. terelnök űr úgy itt e házban, mint a főrendiházban ismételten kijelentette, hogy az a nemzet nagy többségének komoly akarata és rég táplált titkos és nyilt vágya. S most, hogy az egyházpolitikai akczió kissé megrekedt és zátonyra jutni látszik, kisííl, hogy az nemcsak az országnak, de a miniszterelnöknek sem volt komoly akarata. Az ő intimusai egynémelyikének kedvesen naiv elszólásaiból tudjuk meg az igazságot. Mikszáth Kálmán képviselő úr őszinteségének érdeme, hogy e dolgot megtudtuk. Tőle ugyanis egy kormánybarát napilapban hetekkel ezelőtt »Az általános helyzet« czímmel czikksorozat jelent meg, melyben, ha nem is szószerint, de lényegileg semmivel sem mondatik kevesebb, mint az, hogy a t. kormányelnök úr ebben az egyházpolitikai vitában, ebben az egész egyházpolitikai hajszában nem volt egyéb, mint egy akaratlan automata. (Egy hang a jobboldalról: Nem igaz!) Elnök: Csendet kérek! Vajay István: Történt ugyanis, hogy a felkergetett árfolyamú liberalizmus ezen bőséges esztendejében, a szintén mesterségesen megdagasztott liberális vizeken egy politikai Salamon Ella hajója evezett és szelte a vizet, a kormányelnök úré, a mely hajóban a szabadelvű párt nagy gaudiumára és az ország jelentékeny részének szomorúságára egy politikai Neukom szuggerálta a médiumot. A szuggesztió tárgya az volt, hogy a hajó erősen hajtassék és vészen és viharon által kormányoztassék. A médium bámulatos szelídséggel engedelmeskedett. Ha esetleg lett volna olyan pillanat, a melyben a médium megtagadta volna az engedelmességet, íikkor a hipnotizőr, mint egy szuronyos pandúr, rákiáltott volna a médiumra: »félre ne lépj, mert igy, úgy . . .« Ezen varázsszónak csodás hatása lett. Vígan evezett a hajó különböző partokon egészen addig, míg a főrendiház ismeretes kikötője felé nem jutott. Azonban a főrendiházi kikötő előtt nagy vihar támadt és akkor a hajó népe és a kormányos a vihar által támadt ijedelemben kiadta a jelszót: együtt élünk, együtt halunk és a szent meggyőződés mellett a szent szolidaritásra is esküszünk. Lőn azonban, hogy a vihar ezen esküvés daczára sem akart lecsillapodni és a félelem kínjai között megszállta a hajós népet és a kormányost a bűnbánat egy neme. És kezdtek tanakodni, hogy vájjon nincs-e közöttük valami bűnös Jónás, kinek tengerbe vetése által meg lehetne engesztelni a tenger szellemét és le lehetne csillapítani a vihart. Ily bűnös Jónás kettő is akadt, (Halljuk! Bálijuk!) a kit azután a szent szolidaritás nagyobb dicsőségére és a szabadelvű elvhűség nagyobb dokumentálására szépen a tengerbe vetettek és szánták nekik elnyelő czethalul a breznóbányai kerületet és az országos gazdasági egyesület elnökségét. Csakugyan a két bűnös Jónásnak tengerbe vetése után a vihar lecsillapodott, a hajó újra evezett tovább. Most azonban az a szerencsétlenség érte, hogy zátonyra jutott és a felsőbb kegyek szele sehogy sem akarja duzzasztani a szabadelvű vitorlákat és a szabadelvű hajó a zátonyról elmozdulni nem tud. Most tűnik ki, hogy mily gyengék, mily tehetetlenek azok a hős szabadelvű urak, midőn a felső kegy napsugaraínak fénye megvonatott tőlük; s a mellett ők még elég vakmerők törvényhozási kísérletekkel az egész országot kitenni annak, hogy a közöny minél jobban terjedjen a legfelsőbb kegy napsugarainak jótékony melege iránt. Azonban úgy látszik, hogy még a hajó népe nem adta fel a reményt; a szabadelvű augurak apróbb bizottságai itt-ott gyűléseznek, tanakodnak, és most az a kérdés, hogy vájjon nem kell-e újra megállapítani, hogy ismét egy bűnös Jónás van a hajón és talán ennek a tengerbe vetésével kell kiengesztelni ismét a felsőbb kegyek haragját és neheztelését. Suttogják, hogy állítólag a politikai Neukom úr lenne az a bűnös Jónás, a kinek most áldozatul kell esni. Azonban akárhogy lesz a megoldás, az az egy bizonyos, hogy az ország mái megunta ezt a czirkuszjátékot és hegy ha a miniszterelnök duzzadó jó kedvének egyik pillanatában azt kiáltotta ide az ellenzék szemébe, hogy ne tréfáljanak az urak, viszont a nemzet azt mondja önöknek, hogy fejezzék be előadásukat a bukott darabbal. (Egy hang a szélső baloldalon: És adják vissza pénzünket! Derültség.) A nemzetnek kenyérre is van szüksége. Természetes, hogy a józan embert az ilyen mutatványok nem nagyon gyönyörködtetik. De a t. kormányelnök úr, mint afféle zseniális államférfiú, ért ahhoz, hogy a mikor egyik vígjáték megbukik, operettet adasson elő. Ma ennek az egyik himnusza van politikai divatban, a melyet a legutolsó vidéki kormánypárti lap szerkesztőjétől kezdve egész a horvát bánig mindenki azzal a refrainnal énekel: Wekerle pénzügyi politikája fényesen bevált. Ez állításban és refrainban pedig több a költemény, mint a valóság, mert először is azt kérdezem, hogy lehet-e politikai szemfényvesztésnél egyébnek nevezni azt a fölöslegekkel dicsekvő és tündöklő pénzügyi egyensúlyt, a melynek fundamentuma fölbillent gazdasági egyensúly? Mert azt gondolom, hogy a pénzügyi egyensúlynak legelső kritériuma, hogy a maradandóság és állandóság biztosítékával birjon. Hogy pedig a mi pénzügyi egyensúlyunk, tekintettel a gazdasági válságra, a nemzetet és