Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-378

|Q4 378. országos ülés 1S94. november 14-én, szerdán. a felfogást, hogy ellene küzdjünk ezen áramlat nak azáltal, hogy azon tényeket, azon bajokat, a melyek ezen áramlatnak melegágyát képezik, a melyekből ezek támadnak, orvosoljuk és ezzel a társadalmi rend felforgatásának elejét vegyük, tőle a létalapot elvonjuk. (Helyeslés hal felől.) Nem áltatom magamat, hogy azáltal, ha itt az egész vonalon reformokat és kellő intézkedéseket fogunk tenni, a szocziálizmust egyszerűen az országból ki fogjuk irthatni; ezt az általános áramlatok mellett nem remélném, hanem igenis azt, hogy annak veszélyes élét elveszszük és így oly kisebb baj lesz belőle, melylyel a társadalom mindig megküzdhet. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy okúihatunk a nyugati államok bajain és még idejekorán intézkedhetünk. Szeretnék e kérdéssel behatóan foglalkozni, de nem egy képviselőházi beszéd ideje, hanem napok kellenének ahhoz, hogy e kérdést minden részletében csak érinthessem is. Mindazonáltal felhozom a nemcsak nálunk, hanem világszerte meglevő szocziális bajoknak egy pár indokát, s néhány kérdésben ráutalok az orvosszerekre is. (Halljuk! Halljuk!) Ott van első sorban az általános elszegényedés, másrészt ennek ellenlábasa, az óriási vagyonok felszaporodása, a plutokráczia túlzott terjeszkedése. Ott van az az általános tendenczia is, mely újabban észlelhető, hogy minden állam igyekszik fejlődését vagy a fővárosban, vagy egy pár városban konczentrálni. A 48 előtti időkben, midőn a feudális urak kezében voltak a kormány gyeplői, azok nem igen törődtek a városok fejlődésével, de midőn a harmadik rend, a polgári elem, vette át az uralkodást, az a »minden szentnek maga felé hajlik a keze« elv szerint a városokba konczentrálta a fejlődést. Ne méltóztassék félreérteni. Én volnék a legutolsó, a ki fővárosunk fejlődését hibáztatnám, sőt örömmel látom azt és kívánom is, hogy tovább fejlődjék; de okszeriíleg, ne amerikai gyorsasággal, mely a szoliditás rovására megy. Kívánom azt is, hogy a fővárosba koncentráljuk a kereskedelemből és iparból minflazt, a mi természetszerűleg a fővárosba való. De örömmel láttam a miniszterelnök úr szatmári beszédében azt a felszólítást, hogy igyekezzenek a vidéki városok is ipari czentrumokká lenni, sőt kérem is a kormányt, hogy őket ez irányban támogassa. De tovább megyek. Vannak bizonyos iparágak, melyek úgyszólván megkívánják, hogy falu helyen űzzék őket, részint a nyersanyag, részint a fűtőanyag, részint a vízi erők kihasználásának szempontjából. Azt hiszem, ha egyes kis városokban, községekben előmozdítjuk a gyáripart, ezzel a szocziális bajokkal szemben is nagy előnyt nyerünk. Megmondom,, miért. Hasonlatommal ismét visszanyúlok a jobbágyság korába. Akkoriban a földesúr kímélte jobbágyainak munkaerejét és egészségét, mert tudta, hogy ahhoz van kötve az ő jóléte, s ha az illető jobbágy munkabíró, erős és egészséges, az neki használ. Ma a gyári munkás úgyszólván kereskedelmi czikk, melyet az a gyáros ma felvesz, holnap elbocsát, a mint ennek szüksége előáll. Ma nincs úgyszólván semmi benső kapocs a gyári munkás és a munkaadó között, ennélfogva sajnos, gyakran megtörténik, hogy a munkaadó kipréseli azt az embert, tekintet nélkül egészségére, jövőjére, és ha hasznát többé nem veheti, eldobja magától, mert tudja, hogy van más elég. Azt hiszem, hogy itt törvényhozási intézkedésekkel bizonyos fokig, igenis lehet segíteni. Egyszer már kijelentettem a t. ház előtt, hogy én a három nyoiczas ideáját abszurdumnak tartom, sőt tagadásba vettem jogosultságát annak, hogy a kormány a három nyoiczas álláspontját törvénybe iktassa. Utóvégre is miképen lehet az embernek megtiltani, hogy többet dolgozzék ha akar; hanem igenis az államnak kötelessége, hogy a gyengébbet az erősebb ellen megvédje közegészségügyi szempontból is, és hogy a munkásokat a túlfeszített munkától, a kipréseíéstől, kizsarolástól megmentse. Nekem tudomásom van arról, — ma nem tudom, fennáll-e még, — hogy voltak nemrég oly munkaadók, kiknél a munkások 16, 18 sőt állítólag 19 órát dolgoztak uaponta. Annak az embernek, aki ennyit dolgozik, rövid idő alatt tönkre kell mennie. (Úgy van! Úgy van! balfelöl.) Épígy vagyunk az éjjeli munkával is. Igen sok helyen látjuk, hogy a munkásokat a túlságos éjjeli munkában a végletekig kihasználják. Valami sürgős megrendelés kényszeríti a gyárost, hogy fokozott erővel dolgozzék és bizony ilyenkor nem mindig gondol ő a mnnkás egészségére. Ennek elejét kell és lehet venni. Igen sajnálom, hogy tavaly e téren a t. kereskedelmi miniszter úr eltérő nézeten volt. Én sürgetem és követelem a maximális munkaidőnek egészségügyi szempontból való megállapítását épúgy, mint az éjjeli munka szabályozását. (Helyeslés a baloldalon és a középen.) Van ezenkívül igen sok kérdés, melyekre azonban az egész vonalon nem terjeszkedem ki, mert ez nagyon is messze vinne. (Halljuk! Halljuk!) Oondoskodni kellene különösen arról, hogy a munkás ne veszítse el fogékonyságát a mai társadalmi osztályok iránt az államrend elleni izgatásokkal szemben. Gondoskodni kellene arról, hogy tisztességesen megélhessen, habár szegényesen is, és családját eltarthassa s ha munkája folytán munkaképtelen lesz, e tekintet-