Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-377
170 377. országos ülés 1894. november 13-án, kedden. elvű párt megmentette önmagát és együtt maradt; az ellenzéki csatavonal keresztül van törve és egyhamar talán nem is lesz helyreállítható. Ez a czél tehát eléretett, de mihelyt eléretett, meg is szűnt az országos politikának tartalma lenni és elő állt az új helyzetben a kérdés, hogy quid nunc? Mert a mint Horánszky Nándor t. barátom a pénzügyi térre alkalmazta, én a politikai térre nézve még inkább meg vagyok győződve, hogy új helyzettel állunk szemben; anynyira új helyzettel, hogy szerintem 1867. június 8-án nem volt a helyzetben oly nagy különbség 1866. június 8-ához képest, mint az egyházpolitikai reformok megvalósítása után az azelőtti állapotokhoz képest. Ennek az új helyzetnek politikai exigencziái először is abban jelentkeznek, hogy az egész vonalon kolizióba jönnek a létező pártállások követelményeivel. A tisztelt szabadelvű ( párt, bár pozicziója sokkal erősebb, mint két év előtt volt, egymagában nem akczióképes, a ! módok és eszközök, a melyekkel az egyházpoli- ' tika útjába állott, nehézségeket legyőzni kénytelen volt, kimerítették erejét azon további nehézségek legyőzésére, melyek az egyházpolitikával együtt járnak, vagy abból következnek, A t. függetlenségi párt, habár a győzelem oroszlánrészét joggal vindikálhatja magának, és talán jól is számít, ha azt hiszi, hogy ennek gyümölcseit a növekvő diszharmónia zavarosában ő fogja konfiskálni a későbbi jövőben, — de pillanatnyira ő is meg van bénítva és önálló tevékenységre képtelen, mert a függetlenségi párt önálló tevékenysége még mindig veszélyt hozhatna a kormánypártra, mert nagy erőt adhatna azoknak, a kik az egyházpolitika visszamódosítását tűzték zászlójukra. És ez utóbbi tekintetben talán épen a politikai objektivitásnál fogva is a nemzeti párt is nagyon nehéz helyzetbe jutott, mert míg egyrészt a kormány egyházpolitikájának feleslegeivel szemben némely javaslat ellenzése miatt hordoznia kellett a népszerűtlenség ódiumát, addig magasabb országos érdekekből el kellett útasítní azon erőt, a mely az egyház által megsértett érdekek forrongásából támadt, s mely oly gazdag <2yúanyagot tartalmaz, hogy csak egy szikra kell, például egy országos párt szolidaritása, vagy egy hirtelen megejtett képviselő választás, hogy legalább is a fél ország lángra lobbanjon tőle. Mert azt hiszem, hogy nem állok e házban egyedül azon nézetemmel, — ámbár ha egyedül állnék, akkor is kimond mám, (Halljuk! Halljuk!) — hogy azon harcz, melyet a t. kormány egyházpolitikája ezen országban felkeltett, ha a döntő ütközetben a kormány javára dőlt is el, be nem végződött, mert a kormány a legyőzött ellenféllel sem békét nem tudott kötni, sem azt végkép nem tudta megsemmisíteni. így azon kérdések és szenvedélyek, a melyek az egyházpolitika talajában mély gyökeret vertek, az egyházpolitikai javaslatoknak akár szentesítése, akár törvénybe iktatása által a napirendről le nem parancsolhatok, hanem részben folytatni, részben újra kezdeni fogják a harezot a keresztülvitel stádiumában, vagy a gyakorlati életbe való beilleszkedés proczesszusában. És ez természetes, mert a kormány egyházpolitikájának már objektív tartalma is oly nagy ugrást képez a létező állapotokhoz képest, hogy ha ezen ugrást az évtizedeken át tartott, rétízben opportunisztikus, részben konzervatív kormány-politika után a radikalizmusba, tényleg az ország nagy numerikus többsége követelte vulna és ha mindenben elő lett volna készítve: a nép értelmi színvonalától a közigazgatási technikáig, még a <kor is kiujondhatlan lenne a rázkódás az átmeneti stádiumokban, és a gyakorlati életbe való beleilleszkedésnél. Mennyivel nigyobbnak kell lennie a visszahatásnak, és a rázkódtatásnak, tudva a tényt, hogy a vajúdó események a maguk erejéből nem tudták megszülni az egyházpolitikai reformokat és a kormánynak császármetszést kellett alkalmaznia, hogy azokat a világra hozza. (Derültség bal felöl. Mozgás jobb felől.) Mennyivel nagyobbnak kell lennie a visszahatásnak és rázkódtatásnak, tudva azt, hogy ezeket a reformokat nem az ország numerikus nagy többsége követelte, hanem a kormány és szövetségesei, megengedem igen ügyes taktikával tudták ráerőszakolni az ország numerikus többségére. Erre nézve a statisztika nagyon egyszerű. Mert az egyházpolitikai reformok ä" katholikusoknak igen kevés százalék kivételével nem kellhettek, nem csak azért, mert a házassági dogmát ridegen visszautasítják, és az elválást oly rövid úton végzik el, mint a hogy VIII. Henrik angol király feleségeitől elvált; hanem azért is, mert a kormány politikájának kezdettől fogva világos volt a tendeneziája, hogy az a katholikus egyház ellen volt irányozva. (Ellenmondás jobb felöl.) Hogy a görög-keleti egyháznak miért nem kellett az egyházpolitikai reform, ezt, gondolom, nem kell fejtegetnem. Nem kellett a protestánsok közül a lutheránusoknak; (Igás! Úgy van! balfelől.) és a református egyházkerületek közt is volt kettő, a melyeket csak nagyon nehezen lehetett belekapaczitálni az egyházpolitikai reform támogatásába és elfogadásába. Végre tényleg az ortodox zsidóknak sem kellett. Mindezek Magyarország 15 millió lakosságából tényleg kitesznek legalább 10 milliót.
