Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.
Ülésnapok - 1892-353
154 858. országos ülés 1894. június 15-én, pénteken. mely mint a belföldi tőke követelése, szintén csak 9 magyar nemzet vállaira nehezedik. Kun Miklós: Nincs miniszter, nem tárgyalhatunk ! (Felkiáltások a jobboldalon: Nem tartozik itt lenni!) Wekerle Sándor miniszterelnök ós pénzügyminiszter: Itt van az államtitkár. Elnök: Csendet kérek, tessék folytain 1 . (Halljuk' Bálijuk/) Molnár Józsiás: Mi annak idején ezüstben sem voltunk képesek készfizetés-képességünket fentartani; hogy az utóbbi időben papírban fenn tudtak tartani: ez sem a jó kereske delmi mérlegünknek volt köszönhető, hanem annak, hogy a külföldről részint kölcsön, részint más befektetés czéljából egyre özönlik hozzánk a külföldi tőke, a mi természetesen folyton új meg új terheket ró a magyar nemzet vállára. Hogy ily körülmények között miért kellett nekünk az általunk különben is könnyebben fizethető ezüstadósságainkat aranyban fizetendő adóságokra átváltoztatni; hogy miért kellett nekünk azért, hogy aranyban fizethessünk, még adósságaink belértékét 35 — 36 százalékkal emelni : ez előttem egyáltalában megfoghatatlan. (Igaz! Úgy van! a szélső báloldalon.) Hanem lássuk csak a tényeket; vizsgáljuk kissé közelebbről, mit is akartunk mi tulajdonképen a mi valutarendezésünkkel elérni? A mint mindnyájan tudjuk, azt akartuk azzal elérni, hogy pénzünk értéke jövőre ne legyen ingadozó, hogy értékeink külföldön is teljes értékben elfogadtassanak; hogy hitelünket a külföldön megszilárdítsuk; hogy T szivesebben özönöljék hozzánk a külföldi tőke, és hogy ennek folytán olcsóbb legyen a pénz. Már most vessük fel a kérdést: vájjon elérhető-e ez a czél azon az úton, a melyen mi megindultunk ? Én e kérdésre egészen határozottan és minden tétovázás nélkül azt mondhatom, hogy egyáltalában nem. Még pedig azért nem, mert ezen czél elérésére nem adósságaink nevelése, hanem ellenkezőleg kereskedelmi viszonyaink javítása, termelő munkásságunk fokozása és a takarékosságszükséges. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hiszen, t. ház, ha a zilált pénzügyi helyzetnek rendbehozására egyéb sem kellene, mint az adósleveleknek ezüstről aranyra való kicserélése, azoknak 35 — 36 százalékkal való emelése, no akkor a termelő munkásság, a takarékosság, szóval az összes közgazdasági gyakorlati tudomány mind haszontalan semmiség lenne. Azon esetre nem lennének nevetségesebb, komikusabb népek a világon az angolok, francziák és németeknél, szóval mindazon nemzeteknél, a melyek pénzügyeik javítására legjobb tehetségeiket és erejüket szentelik! A száraz tények ilyen állásnál tehát, hogy valutarendezésünkkel mi mit érünk el, erre a kérdésre csak úgy felelhetek kimerítőleges tüzetesen, ha— bárcsak dióhéjba foglalva is — valutánk eddigi történetét elmondom. (Zaj. Nyugtalanság a jobboldalon.) Elnök: Csendet kérek, t. képviselő urak! Molnár Józsiás: A mint méltóztattak hallani, az 1857-ben kiadott császáii és királyi nyílt parancs a mi valutánkat kizárólag ezüstben határozta meg, és kimondotta, hogy egy o. é. forint egy font ezüstnek 45-öd része. A mint szintén, azt hiszem, mindnyájan méltóztatnak tudni, a mi bankó-forintosunk még ezen csekély értékben sem volt mindig értékesíthető. Nekünk valamint most, úgy 1857-ben nem volt sem aranyunk, sem ezüstünk, a miért |is pénzünket papírral kellett szaporítani. Méltóztatnak azt is tudni, hogy egészen 1879-ig papírpénzünk ezen alacsony érték mellett is, csak még olykor 24 százalékig is terhes diszázsióval fogadtatott el. Kiszámíthatjuk tehát ebből, hogy mily kevés értéket képviselhettek a nekünk nyújtott kölcsönök akkor, midőn 100 frt helyett még ezen felül tényleg gyakran csak 75—78 forintot kaptunk? 1871/2-ben egy véletlen körülmény az addig századok óta fennálló értékviszonyt az ezüst és arany között megváltoztatta és pedig látszólag az arany előnyére és az ezüst hátrányára. De ezt épen úgy nem lehet az arany megdrágulásának, mint az arany ára csökkenésének nevezni, mert az arany árának emelkedése közbejöhet a nélkül, hogy az ezüst értéke csökkenne. Hanem itt pro és kontra igen sokat lehetne disputálni. Én csak annyit jegyzek meg, hogy 1876 táján a külföld nagyobb mértékben kezdett nálunk ezüsttel bevásárolni, és mi ezen körülményt egész örömmel üdvözölhettük volna, mert hisz a magyarok jóságos istene annál nagyobb áldást nem is küldhetett volna ä magyar népre, mint hogy azon érez értékét, a melyből addig könnyelmű kormányai nagy mértékben beadósították, könnyebben hozzáférhetővé tette. Ezen ténynek kellő mérvű felhasználása lett volna ránk nézve a legnagyobb előny. De, fájdalom, nem így történt. Hitelezőink érdeke, vagy tudja Isten, mi, másként intézte a dolgot, ixgj, hogy egyszer csak — miért, miért nem — az ezüst szabad veretése magánosok részére beszüntettetett A mint már előbb is jeleztem, kiszámíthatatlan az a kár, a mit a magyar állam és nemzet ez által szenvedett, (Úgy van! a szélsőbalon.) Ennek tulajdonítható rendkívüli beadósodásu: k, ennek az, hogy gazdasági viszonyaink nem tudtak kellőleg és oly szilárd alapon fejlődni, a mint fejlődhettek volna.
