Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.
Ülésnapok - 1892-352
352. országa* ttláa 1894. jnnins 14-én, csütörtökön. (39 javaslat kontemplálja, azon indoknál fogva tartózkodom ettől, mert felfogásom szerint, erre mindaddig időnk marad, a míg a valuta rendezésére szükséges több aranymennyiség béren dezve nincs. Mindjárt hozzáteszem, hogy ezen szükséglet egyedül osztrák barátainkra nézve áll fenn; Magyarország e tekintetben büszkén tekinthet arra, hogy a valutaszabályozására szükséges aranymennyiséget oly ügyesen és oly rövid idő alatt tudta beszerezni, hogy ezzel méltán egyedül áll a valuta-szabályozások történetében. Jelentékenynek kell tartanom azon arany szükségletet, a mely Ausztriában fennáll, mert két oly tételnek aranyban való fedezéséről kell gondoskodni, illetőleg arra befolyásunkat érvényesíteni, mely ezen összefüggésben tulajdonképen vitás. Az egyik tétel az osztrák sóbányajegyekre vonatkozik, mely, mint tudjuk, Ausztriának külön lebegő adósságát képezi. A másik tétel azon 77 millió bankadósság aranyban való fedezését kombinálja, melylyel a banknak tartozunk, de a melyre vonatkozólag a fizetési kötelezettség egyedül Ausztriát terheli, Magyarország hozzájárulása az 1878 : XXVI. és az 1887 : XXVII. törvényezikkben köríílirt egyezményekben rendezve lévén. Az osztrák sóbánya-jegyek kérdése, a mint az ezen lebegő adósság jogi természeténél fogva másként nem is lehet, az előttünk fekvő törvényjavaslatban érintve nincs; de a t. miniszterelnök űr indokolásából tudjuk, hogy a mint ez a tényleges viszonyok természetéből folyik, ezen viszony annyira összefügg saját éremviszonyaink rendezésével, hogy lehetetlen volt nagy mennyiségű, jobban mondva a függő államadósság tálnyomó részének bevonását proponálni a törvényhozásnak, a nélkül, hogy arra nézve a két kormány között bizonyos megállapodás létre nem jött légyen. De, felfogásom szerint^ nemcsak arra kellene kiterjeszkednie a magyar kormány befolyásának, hogy ezen lebegő adósság mai for májában, mely lényegesen belenyúl saját papírpénz viszonyainkba, eltűnjék, hanem oda is kellene hatnia, hogy ezen lebegő adósság ne belföldi, hanem, külföldi kölcsön útján konvertáltassék, hogy ezen az úton is minél több arany jöjjön a monarchiába, és hogy ezen az úton is mindjobban aranynyal szaturáltassék a szabad forgalom. Erre különös súlyt kell fektetnünk, mert habár, ha a meglevő és beszerzett aranymennyiség az osztrák magyar banknál lesz konczentrálva, ez a külföldi hatalmas állami bankok mellett is arany stock tekintetében teljesen megállhatja helyét, de nem áll ez azon aranymennyiségre nézve, mely szabad forgalomban fiuctuál; ez jelenleg száz millió koronára becsültetett, a mi édes kevés, és a mi még azon többlettel sem lesz elég, a mely esetleg azon időpontig fog felmerülni, a mely bennünket előreláthatólag még a kész fizetések feltételétől elválaszt. Minél több arany lesz a forgalomban, annál nagyobb ellenállást lesz képes kifejteni az osztrák magyar bank, és annál inkább lesz képesítve kamatláb viszonyainkat azon kedvező alacsony színvonalon tarthatni, melyre fejlődő gazdasági, ipari és mezőgazdasági tevékenységünk érdekében törekedni kell. (Helyeslés a jobboldalon.) Ugyanezt az axiómát kell alkalmaznunk a 80 millió, helyesebben mondva 77 millió bankadósság rendezése körül. E rendezést én — s azt hiszem velem együtt a t. ház is — nem tarthatom máskép, mint aranyban való fedezés útján czélszerfínek és Magyarország érdekeinek megfelelőnek, s meg vagyok győződve, hogy az igen t. miniszterelnök úr ebben az irányban is fogja érvényesíteni törvényeinkben gyökeredző ingerencziáját. Ha tehát úgy a sóbánya-jegyek, valamint a bankadósság arany kölcsönök útján — a mint azt egyedül tarthatom üdvösnek — fognak konvertáltatni, s tekintve azon körülményt, hogy az osztrák kormánynak a 312 millió forint függő államadósság reá eső hányada teljes fedezésére még körülbelül 100 millió koronára van szüksége, akkor körülbelül 450—460 millió arany szükséglettel állunk szemben. Igaz, hogy az a szükséglet előreláthatólag apadni fog az által, hogy az osztrák kormány a sóbánya-jegyek teljes fedezésére csekélyebb részben, valószínűleg kamatozó kincstári utalványok forgalomba hozásához fog folyamodni, ós valószínű az is, hogy a bankadósság tekintetében is elvégre oly megállapodások fognak létrejönni, melyek az aranyszükséglet apasztására vezetnek; de ha nem is 460 millió, ha csak 300 millió korona aranyra van szüksége Ausztriának, még akkor is elég jelentékeny feladat ez arra, hogy ast nagy menyiségű ezüsteladások által ne komplikáljuk. És így, t. ház, a törvényjavaslatnak az ezüstre vonatkozó rendelkezésébe, ámbár aggályaim vannak az ezüstkuránsnak éremrendszerünkben való állandó fentartáea ellenében, a jelzett opportunitási okokból egyelőre belenyugszom. (Edyeslés jobb felől.) T. ház! Az ezüstre vonatkozó ezen felfogásomtól eltekintve, a törvényjavaslat azon intézkedéseit, melyek a 80 millió ezüst koronával beváltandó államjegyeken kivtíl még beváltandó 160 millió államjegy beváltási módozatait tartalmazzák, teljesen sikerültnek ismerhetem el. Bölcs rendelkezésnek tartom, hogy a kormányok kerülték azt, hogy az arany közvetlenül hozássék forgalomba s a kisebbszeríí csatornákba folyjék; mert eltekintve attól, hogy ha ezen intenczió fennállott volna, mindaddig, míg a kész18*
