Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-326

326. orszigos ülés 1894. április 16-án, hétfőn. =•;• tudomásűl veszi. A választás iránt annak idején leszek bátor javaslatot tenni. Most a második kérdés az, méltóztatik-e a t. ház Veszter Imre képviselő úrnak az összeférhetlenségi bizottsági tagságáról történt lemondását tudomásul venni, igen, vagy nem? {Igen! Nem!) Kérem a képviselő urakat . . . Herman Ottó: T. képviselőház! Elnök: Kérem, hiszen a kérdés feltevésénél vagyunk! Herman Ottó: A ház nem határozatképes ! Elnök: Azt gondolom, t. ház, hogy határozatképes számban vagyunk. (Helyeslés.) A kérdés az í. ház, . . (Zaj.) Horánszky Nándor: T. ház! A felmentés nézetem szerint minden szavazás nélkül h megvolna adható. Ha valaki szavazást provokál, értem, hogy ebben az esetben csak akkor határozhatunk, ha kellő számmal vagyunk jelen, de ha szavazás nélkül belenyugszik a ház abba, hogy a képviselő úr a tagság alól felmentessék, akkor ez minden szavazás nélkül megtörténhetik, szerintem ez a helyes formula, (Helyeslés.) Elnök: Méltóztatnak hozzájárul ni ahhoz, hogy a felmentés megadassék? {Helyeslés.) Vesztei' Imre képviselő úrnak az összeférheti cnséiri bizottsági tagságról való lemondás:! is tudomásul vétetvén, ezen állás betöltése iránt is annak idején leszek bátor a háznak javaslatot tenni. T ház ! Napirend előtt Thaly Kálmán képviselő úr kér szót. Thaly Kálmán: T. ház! Csak igen. rövid időre kérem a t. házat, hogy becses figyelmével megajándékozni kegyeskedjék. - Nevezetesen a legutóbbi ülés végén, a mely a végén már meglehetős zajban folyt le, az igen t. miniszterelnök ói- válaszolván nekem a beregvármegyei kérvény ügyében mondót beszédemre, (Halljuk! Halljuk!) a mely kérvény tudvalevőleg II. Rákóczi Ferencz fejedelem, édes anyja Zrinyi Ilona és Bercsényi hamvainak hazahozatalára czéloz, ezen válaszába a gyorsírói jegyzetek szerint olyan mondatt esúszot be, a melyet a mennyire én akkor a zajban hallhattam, nem mondott a mini-zterelnök, legalább úgy nem mondotta, mint a hogy itt fel van jegyezve. Más képviselőtársaim is egynéhány, a kikkel beszéltem, így emlékeznek. Én tehát minthogy a dolog úgy, a hogyan az a gyorsírói jegyz< tekbe és ezekből a hírlapokba átment és a nyilvánosság elé került, a valóságnak meg nem felel kénytelen vagyok helyreigazítani ezzel a felszólalásommal, és csak azért kérem a t. ház szives figyelmét egy-két perezre. (Halljuk! Halljuk!) Felolvasom nevezetesen azt a passzust az igen t. miniszternek válaszából, a melyben azt mondotta, hogy a dipiomáczia is megtette kötelességét akkor, midőn Szlávy József volt miniszterelnök úr felszólította Rákóczi hamvai hollétének kinyomozására. Erről beszélve, szószerint így folytatja a gyorsírói jegyzetek szerint : »A diplomáczián sem múlt. Alkalmam volt az iratokat megtekinteni, és legyen meggyőződve a képviselő úr, hogy a dipiomáczia egész korrektséggel és őszinteséggel járt el, de mint a hogy a t. képviselőtársam is tudni fogja, a ki e tekintetben jobban tud a dolgoknak végére járni«, — már tudniillik a specziális esetben — »Cí'.ak a legújabb időben tudták a diplomácziai közegek ezt a dolgot annyira tisztába hozni, hogy a hamvak azonossága konstatálva !ett.« Hát ez az a passzus, t. ház, a melyet, az én hallásom szerint, nem így mondott a t. mi niszterehiök űr. Ebbe valahogyan hiba csúszott bele, és mivel az a hírlapokba is átment, kénytelen vagyok felszólalni. Mert az igazság rovására meg nem engedhetem, hogy a magyar történeti tudomány és régészet érdeme, — vagy, ha nem érdem, — szo'gálata a diplomácziára háríít.'issck át. Röviden csak annyit vagyok bátor felemlíteni a dolog történetére nézve, hogy a dip lomáczia a hamvak ugyanazonosságának konstalásába bele sem foghatott; mert Törökországban úgy a mohamedán, mint a ke-esztény síroknak megbontása nagy szakrilegium, a mely népcsődíílésekeí, sőt még zendüléseket is szokott előidézni, a mint erre példa volt épen a lazaristák templomában 1839-ben, mikor katonaságot kelleit kivonúltatni, mely betekig vette körül a templomot Ezért kellett nénünk, miután a pápai nagykövettől, Bonettitől megkaptuk az engedélyt a sírok felbontására, nagy titokban és zárt ajtók mellett működnünk a templomban, hol ide génnek jelen lenni nem lehetett, legkevésbbé a diplomáeziának. Csak egyetlen egy ember tudott a dologról, a pápai nagykövet, de ez sem ezen minőségéhen, hanem, mint a konstantinápolyi pat;iarcha helyettese, a kit a jog illetett megadni, vagy meg nem adni az engedélyt a sírok felbontására. 0 a kutatások kezdetén jelen is volt, a diplomácziai karból azonban senki. A világiak közül csak én, az egyház részéről pedig Fraknói, mindketten magyar akadémikusok, továbbá 4—£ franczia pap, a lazaristák közül a misszió főnöke Lobel ós a segédmunkások, mind a lazaiistákhoz tartozók, voltunk jelen. A dolog zári ajtók mellett nagy és mély titokban történvén, a dipiomáczia az eredményről csak akkor értesülhetett, mikor mindé.iki értesült, tudniillik 1891. május 15-ike után, a mely napon én a történeti társulat gyűlésén a felolvasásomat megtartottam.