Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-261

181. ofBSágoi Illés 1898. äoTettbér 80-án, esfltSrtükStt, \ 3 létföltételeit képező orgánumoktól: a műszaki csapatoktól. E tekintetben csak egyet volnék bátor a t. miniszter úr figyelmébe ajánlani, azt, a mit én egy magyar politikai papilapban olvastam, a mely közleményt, ez ismét a »Kölnische Zeitung« czímíí, németországi politikai lapból vette át. E lap a kőszegi hadgyakorlatok alkalmából igen elismerőleg nyilatkozott a hadsereg fejlődéséről, haladásáról stb.-ről, de azt mondja, hogy egy hiány azonban tapasztalható volt, s ez abban állott, hogy mivel a honvédségi csapatokhoz beosztott közös hadseregbeli tüzérségi csapatok, előbbiek nyelvét nem jól értették, ez több rendbeli félreértéére és konfúzióra adott alkalmat. Ez is egyik támpontja azon állításunknak, hogy a honvédséget végrevalahára műszaki csapatokkal kellene ellátni; mert, ha van pénz arra, hogy a közös hadsereg tüzérségét szaporítsuk, mi teljes készséggel járulunk ahhoz, és bármennyibe kerüljön is, megszavazzuk a honvédségnek a műszaki csapatokat, hogy e nemzet igen jogosult óhajának eleget tegyünk. (Helyeslés bal felöl) A mi Tóth Aladár t. képviselőtársamnak a honvéd-zenekarokról mondott megjegyzését illeti, abban igazat adok úgy neki, mint Tóth Ernő képviselőtársamnak, hogy tagadhatatlan, hogy a zenekarok bizonyos erkölcsi hatással birnak a kifáradt legénységre. Erről szó sincs; nem is mondom, hogy nem szeretném ezt is megvalósítani ; de megvallom őszintén, hogy az én füleimnek sokkal kedvesebb hang volna az, ha az ebő honvédágyú dörgését hallanám, mint a honvéd-zenekarok czintányérjának csörtetését. (Élénk tetszés bal felől.) De nem vitatom, hogy van e dolognak is gyakorlati haszna. Hogy még egyezer rátérjek arra, miként vélnék segíteni a honvédtisztikarban mutatkozó folytonos hiányokon, nem ismételhetem eléggé, — már többször ismételtem, de kötelességem most is elmondani, — hogy azt szeretném, ha mi abból a Ludovika-akadémiából azt esinálnók. a minek most csak nevét viseli: valóságos felső akadémiát; fentartanók a felső tiszti tanfolyamot, a törzstiszti tanfolyamot, és ezt ki lehetne bővíteni hadiskolával, hogy ne legyen szükség tisztjeinket a bécsi Kiiegbschule-ba küldeni; ellenben módját lehetne ejteni annak, hogy azok a középiskolai tanulók, a kik a gimnázium vagy reáliskolának negyedik osztályát elvégezték, és katonai pályára akarnak lépni, az eddiginél olcsóbbdíjazások mellett neveltethessenek tisztekké, mint jelenleg a Ludovika-akadémiában. Tudjuk, hogy a közös-hadseregbeli kadetiskolákban tisztek gyermekei 30 forintot, tartalékosokéi 60 forintot és czivilekéi 120 forintot fizetnek. Ez mégis oly összeg, a melylyel plusz-minusz majdnem minden szttlő rendelkezik; azonban azok az összegek, a melyek a Ludovika-akadémiában fizetendők, bár nem tagadom, hogy az ellátás sokkal jobb természetesen, mint a közös-hadseregbeliek tanintézeteiben, de ezek az eltartási összegek oly tekintélyesek, hogy nem minden szülő van abban a helyzetben, hogy az ő gyermekeiért annyit áldozhasson. Hogy lehet e dolgot keresztülvinni, arra az én válaszom egyszerűen az, hogy például a beszállásolási törvény folytán igen számos laktanya áll teljesen üresen, a melyek részben egyes törvényhatóságoknak, részben a kincstárnak képezik tulajdonát. Ha a t. honvédelmi minisztérium ezekből annyit, a mennyi a szükségnek megfelel, átvenne az illetőktől, a kiknek ma tulajdonát képezik, — és mondhatom, igen szívesen odaadnák jutányos áron, — akkor lehetne ott honvédelmi hadapród iskolákat létesíteni, a milyeneket például az osztrákok Landwehr-Schule neve alatt Ausztriában is létesítettek, a hol például épen oly olcsó díjazás mellett lehetne növendékeket nevelni, és én megvallom, meg vagyok róla győződve, hogy ha, azok az olcsóbb díjszabások lépnének életbe a növendékek felvételénél, annyi volna a jelentkező, hogy sohasem volna képes a miniszter a jelentkezőket befogadni, és idővel lehetne ez által segíteni a miniszter úr által sem tagadott tiszti hiányon. Csakhogy az a baj, hogy a miniszter úr nem képes a katonát ezen a helyen sem megtagadni; ő bennünk nem politikai ellenfeleket lát, hanem ellenségeket, a kiknek minden felszólalását támadásnak tartj a, a melyet a szokott vitézséggel vissza kell vernie. Ez tehát elkedvetlenít az embert, mert, t. képviselőház, sokszor voltam bátor szót emelni, de ezekkel a legjobb szándékkal elmondott beszédekkel az ember annyit ér el, mintha falra borsót hányna! Két szemelvényt bátorkodóra felhozni példának. Midőn például ezelőtt két évvel arról beszéltünk ismételten, hogy a honvédséget lássuk el műszaki csapatokkal, akkor azt mondottam, hogy hiszen a honvédségnek, megvan erre nézve az elvi jogosultsága, ezt már az is bizonyítja, hogy erre törekedett annak idején boldogult gróf Andrássy Gyula is, a mikor a szóró-löveg-osztályokat a honvédségnek megszerezte. Igaz, hogy azóta ezen lövegszóró-osztályok teljesen megszűntek, de tagadhatatlan, hogy egykor fennállottak. Arról egy szót sem szóltam, hogy jó-e az a mitrailleuse, vagy nem jó. Nagy csodálkozásomra beszédem elhangzása után feláll a t. államtitkár úr, és azt mondja, hogy »mit akarnak a szóró-lövegekkel?* Azután elmondá, hogy ezeket nagyon helyesen lehet használni hegyszorosok védelménél stb., — mit különben magam is tudtam és tudok. Kérem, én arról egy árva szót sem szól-