Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-267

178 267. országos Ölés 1898. di kinek érdekében szüntetett be az ezüstveretés magánosok részére. Tudvalevőleg, t. ház, most az utóbbi időben hegyen-völgyön csak a mi pénzügyeink javulásáról szól a nóta. Nagyon bámulom, hogy épen ezen előnyös jó viszonyt miért nem tudta a t. pénzügy miniszter úr inkább arra felhasználni, hogy meneküljünk a külföldi tőkének azon befolyása alól, a melyet vázolni voltam bátor, semhogy annak a befolyásnak még jobban a hálójába kerüljünk. Hiszen ha a t. pénzügyminiszter úr odatörekedett volna, hogy az ezüst szabad veretése újból megengedtessék, ha nem is lehetett volna ugyan pótolni az elmulasztottakat, de előttünk állott volna egy szép jövő, a mely alatt a magyar termelő közönség magasabb áron tudta volna eladni nyersterményeit, és úgy az államnak, mind a magánosoknak adósságai mintegy önmaguktól devalválódtak volna az ezüst értékének csökkenése által. Miért akartuk mi tehát valutánkat másképen reudezni, mint a hogy az reánk nézve előnyösebb volt ? Hiszen ha a t. ház és a t. pénzügyminiszter úr kegyes volna most meghallgatni, nekünk ugyan abban, hogy az ezüst értéke esetleg lejebb szállt, semmi nagy kárunk nem [lehetett volna. Hiszen, ha őszintén meg kell vallanunk, nekünk sem valami sok ezüstünk, sem aranyunk nincsen, mint már egyszer bátor voltam mondani ; hanem ellenkezőleg van rengeteg sok ezüst- és aranyadósságunk, a miért tehát, ha az ezüst értéke a nulláig is szállott volna alá, ez nekünk nem ártott volna, hanem inkább hasznunkra vált volna. Az a 100—200 milliónyi alapítványtőke az egyházfelekezetek és iskolák birtokában, mely, a legmagasabb számítás szerint, rendelkezésre állhat, és az a 300 milliónyi tőke, mely az egyes bankok és bankárok rendelkezésére áll, ez mind össze-vissza csak 500 millió; de mondjuk, legyen 1500 millió, ez mind elenyészőleg csekély azokhoz a rengeteg milliókhoz képest, amelyekkel a külföldnek tartozunk. Ez az ötszáz millió duplázva, vagy triplázva is oly csekély összeg ahhoz a 6000 milliónyi tartozáshoz mérten, hogy inkább magunkra vállalhattuk volna, hogy az összes magyar állampolgárokra az ezüst szabad vereteséből származó kárt kifizetjük, és mégis ebből nyereségünk lett volna. De milyen kárpótlásról volt szó? És be tudná-e bizonyítani Hegedüs Sándor képviselőtársam azt, hogy pl. az ezüst értéke most lejebb szállt? Miért nem lehetne épen úgy azt állítani, hogy az arany értéke ment fel? Nincs olyan nemzetgazdász, a ki be tudná bizonyítani, hogy csakugyan az ezüstérték szálsember 7-én, esütörtökön. lott, és nem az arany emelkedett. Ez különben csak egy odavetett kérdés. A tulajdonképeni kérdés áz volna, hogy ki mennyivel tartozik, hogy az adós ne kényszeríttessék többnek a fizetésére, mint a mennyivel tartozik, és hogy a hitelező ne követelhessen többet, mint a menynyivel neki tartoznak, mint a mennyit kölcsön adott. Szerintem, t. ház, ez lett volna a megoldandó feladat. És mi történt? Irtózatosan szomorú az, a mi történt. Rendezzük valutánkat abban a reményben, hogy pénzünk értéke jövőre állandó" lesz, rendezzük valutánkat abban a reményben, hogy olcsóbb kamatú pénzhez fogunk jutni. És ebből semmi sem teljesült, nem is fog teljesülni mindaddig, a mig Magyarország pénzügyei az eddigi módon fognak kormányoztatni. De, t. ház, teljesen czélt értek a mi hitelezőink, a mennyiben a magyar országgyűlés azon határozatából, hogy az eddigi forint két koronára változtattatik, a két korona pedig egy kg. arany Y3280-ad részét képezi, rengeteg haszon háramlóit rájuk. Az ő követelésük belső értéke nagy mértékben megnövekedett ez által, szaporodott olyan mértékben, hogy csakugyan megérdemelte, hogy ennek fejében 2—3 éven keresztül dicsérjék a mi bámulatra méltó pénzügyi politikánkat, Mert ha követelésüket csak 3.500,000.000 ra teszszük is és veszszük a 30 százaléknyi ezüstnél való veszteséget, ez is 1.050,000.000 frt veszteséget tesz. Ennyi az a károsodás, a melyet a magyar állam és nemzet adósságainak belső értékében veszített, a mennyiben ezzel az állam és a magánosoknak tartozásai belső értékben növekedtek. Ezért megérdemeltük, hogy a mi hitelezőink legalább dicsérjék a mi pénzügyi politikánkat. De azt is tudom, t. ház, hogy Magyarországon már annyira mentünk, hogy a tőketartozásra már nem is adnak semmit. Szomorú dolog ez, t. ház, mert ez azt teszi, hogy ugy sincs remény arra, hogy valamikor a tőkeadósságot kifizethessük. Pedig egy kissé jó pénzügyi politika mellett nem lennénk abban a helyzetben, hogy lemondjunk még annak reménységéről is, hogy megszűnjünk a külföldi tőkepénzesek adófizetői lenni. Nem akarok ezen feltevések helyességével vagy helytelenségével sokáig foglalkozni, hanem a helyett bátor leszek most inkább károsodásunkat kamatokban is kimutatni. Példaképen csak az 1893-ik évi, vagyis a folyó évi költségvetésben kimutatott államadóssági kamatokat veszem fel. Itt az első czím alatt mindjárt elvállalt államadóssági járulék fejében 80,311.540 forint van felvéve. A második czím alatt 9,039.030, a