Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-266

144 268. országos ülés 1898. (ieezeinber 6-áu, .szerdán. mával egyszer itt a házban is komolyan foglalkozni kell. T. ház! A ki Velenczében a dogé palotát meglátogatta íinnak megmutatták a tizek tanácsának termét, és ott látta egyszersmind azt a rést, az úgynevezett oroszlán torkát, a melybe bárki is bedobhatott akármiféle denuneziácziót, a mely fölött a tizek tanácsa ítélt, a nélkül, hogy az elítélt valaha tudta volna, hogy kik mondták ki fölötte az ítéletet. De megtörtént e tizek tanácsával az, hogy egyszer egy szegény molnárt igazságtalanul ítéltek el, és kitűnt, hogy ez tulaj donképen az igazságszolgáltatás nevében elkövetett gyilkosság volt. És azóta annak a hatalmas tanácsnak, a melynek bíróit a vádlott nem ismerte, a mely kihallgatlanúl és nem is a nyilvánosság előtt szolgálta az ítéleteket, valahányszor tanácskozásra összeült, mondom, annak elnöke mindig azzal kezdte a tanácskozást: »Ricordateví del povero molinaro!« vagyis : Emlékezzetek a szegény molnárra! A magyar sajtó minden munkásának kívánom azt, hogy, mielőtt czikkét megírja, szálljon magába, és ismételje a következő mondatot: »Emlékezzetek meg a szegény Horváth Edéről, kit egy gyári dolog ügyében a sajtó egyenesen halálba kergetett!« (Helyeslés és mozgás.) Sokkal intelligensebb testülettel állok szemben e kérdésben, hogysem ne hinném, hogy szerény szavaim értelmét fel bírja fogni. És minthogy már e téren állok, kimondom azt is. hogy a sajtó tulajdonképen egy bot, melynek, mint minden botnak, két vége van: egy vastagabb és egy vékonyabb. A vékonyabb végét tartja a t. kormány, és üt a vastagabb végével az ellenzék felé, a vastagabb végét tartja az ellenzék és üti a vékonyabb végével a kormányt. A vastagabb végének súlya az, a mit én Eeptilien-Fond-nak neveztem. T. ház! Minthogy e kérdés nemcsak bizalmi kérdés, hanem a magyarországi sajtó viszonyokat tekintve, és tekintve azt, hogy a sajtó túlfejlődött, egyúttal nagy társadalmi kérdés is, sőt a nemzeti jellem és a nemzeti érzelem kérdése is: még némely dolgot akarok érinteni. (Halljuk!) Már rámutattam, hogy a sajtó ma hatalom, mely nem mint a bíró, rábízott és körülírt fnnkezió alapján a férfi felelőssége alatt, hanem a névtelenség védelme alatt ítél az emberek felett, s a melynél ezer eset közííl egyszer lehetséges, hogy a rágalom megtalálja megtorlását. Ez a sajtó odáig fejlődött, hogy előzetes vizsgálat nélkül elítél embereket; igaz, hogy a helyreigazításnak is helyt ad, de az utólagos helyreigazítás már nem üt helyre semminemű sérelmet. Az első benyomás a leghatalmasabb. És így történik, hogy járnak közöttünk valósággal szánalomra méltó teremtések, kiket a sajtó meggondolatlan támadása süly esztett irtózatos helyzetbe. (Helyeslés.) H minthogy ez így áll, akarom látni e rettenetes funkezió rugóját, jogosultságát és alapját is! Ke résem annál inkább, mert én a sajtónak régebben munkásavoltam; határozott iránytkövettem, vágtam és visszavágtak rám is. Én tehát a régi sajtó viszonyait, gondolom, alaposan ismerem. Mi, a kik akkoron pártorganumokat szolgáltunk czikkeinkkel, pártok szerint sorakoztunk, és nem volt eset rá, hogy egy ellenzéki lap munkatársa kormánypárti lap munkatársával bár csak egy asztalnál ebédeljen is. Ma minden meg változott az eg-isz vonalon. Igaz, hogy a régi viszony megkeserítette a hírlapíró társadalmi állását és funkezióját, hanem egy dolgot nem érintett soha, s ez a jellem és a megbizhatóság. A jellemek pártelvek szerint kristallizálódtak ki, s azok a férfiak, bármely alacsony fokán küzdöttek is a politikai küzdelemnek, jellem tekin tétében mindenesetre megbízhatók voltak. De a ki a mai sajtót veszi, és ebből a szempontból vizsgálja, az többé azokat a régi viszonyokat még nyomaikban sem találja meg. Mindennapi dolog, hogy a sajtó munkásai és emberei, a kik ma a kormánypárti orgánumokban a botnak vastag végével ütöttek, holnap már odakerülnek az ellenzéki vastag véghez, hogy visszavágjanak a vékony végével. (Igaz! Ügy van!)Elkövetkezett az, a mit Kecskeinéthy Aurél valamikor, mint ezeknek a dolgoknak alapos ismerője és a czinizmusig menő hirdetője igy fejezett ki: »Nekem — tudniillik Kecskeméthy Aurélnak — a toll épen az, a mi a suszternek a dikics, vagy az ő ea-yéb szerszáma. A suszter, ha megrendelnek nála egy csizmát magas sarokkal, olyat csinál, ha alacsony sarkú csizmát rendelnek, olyat csinál. Nem kérdi, hogy ki rendeli, hanem elvárja az árát. Az én tollam szerszám; én írok olyan czikket, a minőre szükség van, a milyent nálam megrendelnek, ha megadják az árát, jól van, szabad a vásár«. Én teljes tudatában állok annak, hogy szavaimnak mi lesz a következése. (Halljuk! Halljuk!) Jól megfontoltam magamban és tudom, hogy a támadás és az elitélés honnan fog jönni; én komolyan fogtam fel az életet mindig; a mennyire szerény és csekély erőm megengedi, őre kívánok lenni a magyar nemzet érzületei tisztaságának (Helyeslés a szélső baloldalon.) és annak, hogy minden téren, hol a közélet foly, a jellem és a megbizhatóság, az írott és a mondott szóért való felelősség éljen ezen társadalom minden rétegében. (Általános helyeslés). Mert, ha ez megy kárba, akkor nagy veszedelem áll elő. Meglehet, hogy pesszimista vagyok, de én ennek a bajnak előhírnökeit már a mi társadalmunk dekompozicziójában látom; látom abban, hogy a rágalmazás roppant