Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.

Ülésnapok - 1892-245

245. orsságM ftlés 1893. november 11-én, szombaton. ;:f jelen körülmények között akkor, a midőn a nemzet kormányzása gyáva, kishitű és tehetetlen, az önfeláldozó hazaszeretettel szemben is teljesen érzéketlen férfiak kezében van, a lelkesedés oly mérvű nyilvánulásaira, a melyekkel csudák mű telhetők számítani képtelenség. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Én, t. ház, mindig, de különösen a jelen válságos időkben oly férfiakat óhajtok látni a nemzet élén, a kiknek kipróbált hazafisága, politikai tekintélye előtt a nemzet nagy többsége önként meghajol, a kik lelkesedésre és a lelkesedésszíilte áldozatokra tudjik ragadni a nemzetet, és nem olyanokat, a kik politikai tekintélyüket teljesen eljátszották; (Igás! Úgy van a baloldalon.) azért a jelen kormány iránt bizalommal nem viseltetem, költségvetését még általánosságban sem fogadom el, hanem csatlakozom Helfy Ignácz t. képviselőtársam határozati javaslatához. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Perczel Béni jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó: T. képviselőház! Úgy tapasztaltam, hogy e ház költségvetési tárgyalására vonatkozólag egy áramlat keletkezett, a mely különösen az ellenzéket abba a helyzetbe igyekszik juttatni, hogy tisztán csak u. n. budgetbeszédeket mondjon, bírálja meg a költségvetést szerkezete szerint és kerülje ki mindazt, a mi ezen áramlat állítása szerint ezen költségvetéshez nem tartozik. De, t. képviselőház, nekem egy állami költségvetésnek tárgyalására nézve meg van a magam nézete. Egy oly törvényhozási aktussal szemben, a melynek feladata, hogy a nemzet összes életnyilvánúlásait felölelje, hogy intézkedéseivel belenyúljon még a házi tűzhelybe is, midőn ez így kapcsolatban van az események nagy folyamatával is, kötelessége a törvényhozásnak és így minden egyes törvényhozónak is a költségvetést az összes jelenségek szempontjából bírálat tárgyává tenni. (Igás! Úgy van! a szélsőbalon.) És ha ez áll és helyes: kétszeresen szükséges, hogy különösen a magyar törvényhozás ellenzéke legtüzetesebben, legterjedelmesebben gyakorolja a bírálatot akkor, mikor ezen törvényhozásnak szerkezete oly szerencsétlen, hogy a törvényhozás második faktorával, a koronával ime már csak öt évről öt évre érintkezhetik közvetlenül; a mi az azon túl való érintkezést illeti, az egy bizottság, az úgynevezett delegáczió közvetítésével történik, melynek arra a nemzettől direkt mandátuma nincsen, mely pártpolitikai szempontból van összeállítva és a mely abszorbeálja a törvényhozás azon legnevezetesebb jogát, hogy a nagy politikai és történelmi események szempontjából is bírálja meg a helyzetet magát. így fogva fel a dolgot, konstatálnom kell, hogy nem tartom elégségesnek azon színvonalat, mely itt a törvényhozásban a budget-tárgyalásokra nézve felállíttatott. És pedig nem találom elégségesnek épen a felhozott viszonyra való szempontból. Hogy csak egynéhány paralellt állítsak fel, t. ház, itt elfoglalta a ház egész figyelmét, sőt kihatott a nemzet köreire is csak a legközelebbi múltban egy esemény, melynek a sajtóban az volt a czíme: »A Wekerle forintja.* Ezen esemény a sajtó terén és a társadalomban általában foglalkoztatta a kedélyeket s végződött a parlamentben magában egy jelenettel, a mely szintén foglalkoztatta a törvényhozás egész figyelmét. Ez a jelenségek egyik része. A másik rész az, hogy, ha én a magyar történet reminiszezeneziáit veszem, akkor konstatálnom kell, ho^y ugyanabban a perczben, a melyben Bécsben fölmerül egy név, mely Magyarország történetében eléggé gyászos, a mikor ott fölmerül a kormány élén a Windischgrätz név: itt a magyar törvényhozás előadói székén a Batthyány név a vándoriparral és a házalóiparral kapcsolatban (Élénk tetszés a szélsőbalon.) És a midőn, t. ház, így folynak a dolgok a magyar törvényhozás és társadalom kebelében: akkor az ő Felsége személye körüli miniszter, Szeged város nemes Kiselakj a (Derültség a szélsőbalon.) prédikálja az ő Felsége iránti legföltétlenebb hódolatot és lojalitást mint programmot! T. ház! Nekem az örökös lojalitás feltukmálásához és feltolásához volna már egyszer egy szavam. (Halljuk! Halljuk ! a szélső baloldalon.) Először is megjegyzem azt, hogy én felteszem mindenkiről, hogy bír annyi ízléssel, hogy a minden ok nélkül felkínált és feltolt bármi dolgot legalább kétesnek, ha nem gyanúsnak, találja. Én itt Magyarországon egy rendszert és egy veszedelmet látok ebben az örökös lojálitásfelkínálásban és árúbabocsátásban. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Megmondom, miért. A viszony a nemzet és korona közt kölcsönös, a lojalitásnak is annak kell lenni, (Egy hang a szélsőbal felöl: Kellene lenni!) annyit ád a nemzet és esetleg a törvényhozás, a mennyit ád a korona maga. A lojalitásnak folytonos feltolása, mely már mintegy programmpontja a kormánypolitikának, átalakítja az egész társadalmat, mert lefelé fokozatosan ott látjuk a szolga kérvényében s ott látjuk a gubbaszkodó nagyokbau is; az többé nem a szív érzelme, az nem a meggyőződés dolga, hanem mindig lappang valami alatta. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És ezen a réven támadnak mind nagyobb és nagyobb számban azok a szomorú alakok, melyekre nézve a nép eszejárása, a nép észélessége rég megalapította a tipust: a kancsal mészárost, a ki máshová néz és máshová ät, s innen van az