Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.

Ülésnapok - 1892-243

[ 4 243. orsídgos ülés 1898. norember 9-én, esttt8rt8k8n. és sülyed. Ezek oly szomorít tünetek, melyeket lépten nyomon alkalmunk van e házban konstatálni. Ha van is koronkint egy kis felpezsdíílés, az csak arra való, hogy rövid idő múlva annál mélyebben essék bele a közélet a tespedésbe, a lehangoltságba. (Helyeslés a szélsőbalon.) Azt hiszem, a törvényhozónak kötelessége az ilyen tünetnek okát keresni, és ha ezt keresem, kimondom egész nyíltan hogy a t. elő adó úr szavaival éljek, filozófiai tárgyilagossággal, hogy miben látom én ezen állapotnak, okát. (Halljuk! Halljuk!) Látom leginkább a mi visszás parlamenti, politikai és pártéletünkben. Látom különösen a mai miniszteri hatalom és pártural om örökkévalót ágában. Angliában az államférfi azzal a tudattal, érzéssel és vágygyal ül a miniszteri székbe, hogy az általa régóta kedvelt és hirdetett eszmét ott megvalósítja és ha megvalósította, a körülményektől teszi függővé, vájjon tovább maradjon-e, vagy nem ? S ha nem érte el czélját, nem ragaszkodik konoknl állásához, hanem megy tovább, és helyét átengedi másnak. Ebből az következik, hogy a mint az angol államférfiak elfoglalják a miniszteri széket, megragadják a legelső alkalmat, hogy eszméiket inegvalósíták, mert nagyon jól tudják, hogy a ministeri élet rövid és ha nem teljesítik Ígéretüket, köteleségükbő! nagyon hamar kisebbség lesz. A ki azonban nálunk ül a miniszteri székbe, az ezt azzal a tudattal teszi, hogy: itt vagyok s itt fogok maradni hosszú éveken át. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélsőbalon.) S arra sincsen nálunk példa, hogy a kisebbség alkotmányos választások útján többségre jusson. Hogy pedig ez kártékonyán hat, úgy az ellenzékre, mint a nem ellenzékre egyformán, és ez visszahat magára kormányra és kormányzatra: ezt nem kell bővebben indokolnom, mert a biztonság érzete bizonyos quiefizmust szül a a miniszterekben, nem sietnek munkaprogrammjukkal, beosztják hosszú évek sorára, mert azt mondják : Wir können warten! Tudom, hogy at. pénzügyminiszter úr egyike a legtevékenyebb éknek; de engedje meg, hogy neki is szemébe mondjak, egy igazságot, melyet nem fog tagadhatni. Gyakran, midőn arról volt szó, hogy mit mutathat fel a kormány, azt mondta: ugyan ne lépjenek fel akkora igényekkel egy tiz hónapos, mondjuk, egyéves kormánynyal szemben. Ez nagy tévedés. Először is a t. pénzügyminiszter úr, mint ilyen, már négy éve van ott e széken. És ha hozzáveszem azt a két évet, mely alatt államtitkár volt, s a mely időben, — s ez dicséretére válik — már igen nagy befolyást gyakorojt az adminisztraczióra, már hat évet nyerünk. Ő mindjárt az első idő- j ben hangoztatta az adóreform szükségét, és négy, illetve hat év után, mit kaptunk mindebből? Egy kötet statisztikát! Már pedig az az állam, mely rövid idő alatt a költségvetést 180 millióról felvitte 422-re, ez idő szerint 465-re és az a nép, mely egy negyedszázad alatt az adózásban felment 130 millióról 285-re, megérdemli azt az egyet, hogy a kormány az adóreformot egyik sietős feladatának tekintse, hogy az adózó polgároknak legalább az adózás egyenletessége tekintetében némi elégtételt szolgáltasson. (Iielyeslés a szélső baloldalon.) Ott van a juszticzia. Mily szép programmot hallottunk évekkel ezelőtt! De minthogy a minister úr tudta, hogy ráér, azóta nem láttunk egyebet, mint a királyi táblák decentrálizáczióját és a sommás eljárást; mind a kettő — hozzá teszem — igen kétes sikeríí intézmény. Annyit tudunk, hogy most dolgozik a kötelező polgári házasság indokolásán és reméljük, hogy mire elvégezzük a költségvetési általános vitát, addig tán ő is elkészül. De nemcsak az az egyedüli eredménye annak a mozdulatlanságnak, mely pártéletünkben uralkodik: hogy, tudniillik, a pártok nem váltakoznak a hatalmon. Mondhatom, egész parlamenti életünk teljesen meg van hamisítva. (Ügy van! a baloldalon.) A parlamenti élet alapja az, hogy a kormány viszi az ország ügyeit s igyekszik azokat úgy vinni, hogy a korona hatalmát és fényét emelje, a párt pedig, mely őt támogatja, melynek kebeléből való, igyekszik támogatásával erőt adni a kormánynak azon czélból, hogy nehéz és nagy feladatait az ország érdekében keresztül vigye. Ez a természetes skála; a párt támogatja a kormányt, a kormány tartja fenn a korona hatalmát és fényét. Minálunk megfordítva van: a korona van sokszor hívatva fentartani a kormányt, és a kormány tartja a maga hivatásának fentartani a pártot. (Igaz! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) Ez egy feje tetejére állított állapot, mely sehol a világon nem létezik. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Következik ebből azután az, hogy az a párt, a mely tudja, érzi, hogy a kormány által van fentartva, sokszor szemet huny a kormány oly hibái előtt, a melyek miatt minden más parlamentben maga az a párt buktatná meg a kormányt. Másfelől következik belőle az, hogy a kormány, mely a maga erejét nem direkte a népből, a nemzetből meríti, hanem igyekszik odafenn a trón fényéből meríteni, sokszor hatalmának fentartásáért engedékenynek mutatja magát, sokszor szolgalelkű (Igaz ! Úgy van ! a szélső baloldalon.) — nem egyénekről szólok, hanem intézményekről — csak azért, hogy engedvén ott, megnyerhesse cserébe azt, hogy a korona támogatására szá