Képviselőházi napló, 1892. XIII. kötet • 1893. szeptember 25–november 6.

Ülésnapok - 1892-235

188 285. országos files 185*3. október 10-én, kedden. Magyarázza csak meg a t. ministerelnök úr azzal a nagy finaiicz kapaezitásával, hogy mi haszna van Magyarországnak, abból — ámbár megengedem, egyeseknek van hasznuk belőle — hogy azok a majomakczia tulajdonosok, miután a román gabona olcsón bejött és ezzel a mi gabo nánk árát lenyomta, jó üzleteket csinálnak, és ennek következtében az osztalék nem 6 — 8 perperczent, hanem felrúg tízre is ? Hogy pedig ebből valami haszna volna az országnak, azt a ministerelnök úr soha sem fogja bebizonyítani. (Nagy zaj.) Áttérek most a. kőszegi nyilatkozat kérdésére. A t, ministerelnök úr eddig az egyetlen és így az első polgár ministerelnök. Eszem ágában sincs őt a qualifikácziojánál fogva kisebbíteni, sőt ellenkezőleg érdeméül rovom fel ezt, és ezért, — őszintén mondva, — nagyon tetszett nekem, hogy a mikor a t. ministerelnök úr Pázmándy Dénes képviselőtársamnak a kőszegi nyilatkozat dolgában történt fel szól alására egész önérzettel mondotta, hogy: úgy fogom átadói a ministerclnöki széket utódomnak, a mint átvet tem: tiszteletben, méltóságban. Egyet azonban megjegyzek; s ez az, a t. ministerel nők úrnak nem szabad elfelejtenie, hogy Kőszegen az idegen udvarok jelenlétében nem Gyakorolta azt a tényt, a mely az ő magas méltóságával együtt jár. (Nagy zaj és mozgás a jobboldalon.) Ott van Bismarck példája. Igaz, hogy az ő tekintélye sokkal nagyobb volt, és mellette a német császár számtalanszor eltűnt, míg Magyarország ministerelnöke nagyon eltörpült, és ezt azzal igazolom, hogy a mikor bekövetkezett a rendjeleső, és az osztrák ministerek igen magas rendjeleket kaptak, akkor Magyarország ministerelnöke csak kisebb rendjellel lett kitüntetve. (Nagy mozgás és ellenmondások a jobboldalon.) Wekerle Sándor ministerelnök és pénzügyminister: A legtnagasabbat kaptam, a mit adhattak! (Úgy van! a jobboldalon.) Szalay Imre: Higyje el nekem, t. ház, hogy senki sem tartja nálamnál komikusabbnak a rendjelt, mert csak nagy^ gyermekek kis játékszere az. (Felkiáltások a jobboldalon: Minek emlegeti hat!) Én, t. ház, azt a rendjelet az ő helyében visszaadtam volna. (Mozgás a jobboldalon.) Sajnálom, hogy a t. ház türelmét ily hoszszasan veszem igénybe; de oly fontosnak tartom ezt az ügyet, hogy ennek daczára is folytatom beszédemet. (Halljuk ! Halljuk !) Szeretnék még bizonyos dolgot tisztába hozni, noha ez meglehetősen kényes, de ideje már, hogy tisztába hozzuk és ez az, hogy a régi kormányzatok idejében is az ellenzéket, de egypárszor saját magamat is, mindig abba a gyanúba iparkodtak hozni, hogy itt az országban köztársasági ideák terjednek és általában köztársaságiak vannak. Hogy pedig kimutassam, hogy ily ráfogások voltak, nem kell másra utaluom, mint arra,, hogy Tisza Kálmán akkori ministerelnök Somogymegy e küldöttjének azt mondatta a királylyal: neveljék a népet a trón iránti hűségben ; pedig sokkal jobb lett volna azt mondatni, hogy kevesebb loyalitás nem ártana, mert ha tekintetbe vesszük, hogy Magyarországon nincsen egyetlen egy párt sem, mely azt mondaná, hogy- a király személye ellenében bármi kifogása volna; hogy nincsen Magyarországon egy párt sem, a melynek nyomait igen erős kitörésekkel megtaláljuk Bécsben; hogy Magyarországon 1866-ban nem mondották, nem kiabálták ő Felsége kocsija után, hogy »abdanken,« és hogy Magyarországon az ifjú cseheknek antidynastikus dolgai nem találhatók fel: akkor a t. minister ár az 1867-iki alapot nem állíthatja oda oly módon, mintha itt köztársaságiak vagy antidynastíkaik volnának. ( Űgy van ! a báloldalon.) Ámításról szólt a t. ministerelnök úr. Ugyan mondja meg nekem, hogy voltaképen kik voltak ezek az ámítók ? MindeJdig adós maradt a válaszszal, mert egész bonhomiávaí csak azt mondja, magára is mutatva, hogy

7 ő is tett Ígéreteket. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vájjon a t. ministerelnök úr ezeket a meddő ígérete ket az ő egyházpolitikájára értette-e, vagy pedig a valuta helyreállítása voltak azok vonatkoztatva? Minthogy pedig ekkép a felelettel adós maradt, nekünk csak a subpositum maradt. Ez az ámítás szó különben úgy látszik mindig egyegy megbukandó kormánynak a fegyvere az ellenzékkel szemben. (Derültség a jobboldalon.) mert daczára anuak az óriási tapsviharnak, a mely a t. ministerelnök úr beszédét kisérte, láttam én már, a mióta képviselő vagyok sokakat tapsolni ós azután hallgatagon elmenni a megbukott minister mellett. így történt ez gr. Szapáry Gyula ministerelnökkel is. (Mozgás jobb felöl.) De hogy* visszatérjek az ámításra, kérdem kik voltak mindig az ámítók ? En t. ház, bebizonyítom, hogy mindig a kormányférfiak voltak, a kik ámítottak, bebizonyítom és azt hiszem, hogy a t. túloldalról senki semfog tiltakozni ellene, hogy a Deák-párt idejében 1869-ben mindig azt mondták arról az oldalról, hogy Somogymegyében földosztás ígéretével ámítanak, s hogy ott azért nem lehet győzni másnak, mint az ellenzéknek, mert ez a földet osztja íel. Ekkor Rainert küldték ki vizsgálatra, a ki azután kisütötte, hogy ott bizony földosztásról szó sincsen. Ki volt tehát ekkor az ámító? (Mozgás a jobboldalon.) Akkor pedig mikor a t. volt ministerelnök úr engem keresett ki, és azt mondta, hogy én vagyok földosztási tendentiákkal,sitt a gyengébbek kedvéért megjegyzem, hogy én is föld-