Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-206
M6. •rssséfos filét 188S. április tt-áa, saeráia. jg üti meg a 300 frtot, hanem 50 és 200 forint közt váltakozik, holott tudjuk, hogy már az 1868 : XXXVIII. tcz. a minimumot 300 forintban állapította meg. Tény továbbá az is, hogy ezen 5278 tanító közt 2907, tehát a felénél többre rág azon tanítók száma, kik a tanításra képesítve egyáltalán nincsenek, gőt ezeknek is legnagyobb része az értelmi és erkölcsi megbízhatóságnak oly alantas fokán áll, hogy alkalmazásuk kiszámíthatatlan kárára van az országnak. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Ez a vád t. ház, borzagztó. De ezt a vádat nemcsak ón mondom, hanem a t. minister úr mondja a törvényjavaslat indokolásában. Hát a szabadelvű párt, illetőleg a magyar kormány 25 éven át tűrte, hogy a néptanítói kar egynegyedrésze 50 és 200 forint között mozgó fizetésből kínlódjék és tengesse családját, ég e mellett a kormány minden évben azzal állt a törvényhozás elé, hogy Magyarország ma már e téren annyira haladt, hogy méltán foglalhat helyet a kulturállamok sorában. Ez is oly vád t. ház, úgy a jelenlegi, mint az azt megelőző kormányokkal szemben, a melyet megbocsátani nem lehet. Lássuk, mivel indokolja a t. vallás- és közoktatásügyi minister úr ezen abnormis, de egyúttal szégyenteljes állapotot. Azt mondja jelentésében (olvassa): »Az állami tanítók illetményeit a minimumon feltíl 100 írttal emelte s az állampénztárból segélyezett községi iskolák tanítói részére elengedhetlentíl megkövetelte legalább a minimum megadását. A hitfelekezeti ^iskolákra nézve azonban nem állt módjában közvetlen hatást gyakorolni a fizetési viszonyok tűrhetővé tételére, egyrészt a miatt, mert a népoktatási törvény 142. §-a a hitfelekezeti iskola-fentartókra nem terjesztetett ki, ezek a törvény 11. §a szerint jogosítva lévén saját autonóm hatáskörükben megszabni a tanítók fizetését; másrészt mert a népoktatási törvénynek az állami segélyezésre vonatkozó 43. §-a alapján a minister nem tekinthette magát felhatalmazottnak arra, hogy a hitfelekezeti iskola-fentartókat az álíampénütárból segélyben részesítse. E szerint sem kényszerítő eszközökkel, sem a segélyre szorultak támogatásával nem volt módjában a kormánynak a hitfelekezeti néptanítók helyzetén segíteni. Én, t. ház, ellenkező nézetben vagyok, mert ha a t. minister úr az állampénztárból segélyezett községi népiskolák fentartóitól megkövetelte legalább a minimum megadását, két ségteleii, hogy azon községeket, a melyek nem voltak az államsegélyre Szorulva, még inkább nemcsak jogában, de kötelességében állott volna a minimum megadására szorítani. De a hitfelekezeti iskolákat illetőleg sem lehetek egy véleményen a t. minister úrral, mert ha az állam a fizetés rendezésében, valamint a segélyezés megadásában a helytelen törvények rendelkezései folytán akadályozva volt: kérdés, hogy nem lehetett-e volna azon törvényeket 1868 óta megváltoztatni, a mint azt a jelen törvényjavaslat czélozza? A mulasztás tehát itt is nyilvánvaló, legalább a t. minister úr elődei részéről. A törvényjavaslaton különben, a mint azt hallani szerencsénk volt, a 300 forintos fizetési minimumon, az ötödéves korpótlékon, a fizetés és természetbeli járandóságok pontos kiszolgáltatására vonatkozó intézkedésein kivűl a következő fontosabb vezérelvek vonulnak keresztül, azok után is, a miket előbb a t. minister úr felszólalásából szerencsések voltunk hallani. Az egyik, hogy az államsegélyt igénybe vevő felekezeti népiskolákkal szemben, eltérőleg az 1868 iki törvény intézkedéseitől, az állami felügyelet és ellenőrzés nagyobb mértékben biztosíttassák; a másik, hogy az ekkép segélyezett felekezeti iskoláknál csupán kifogástalanul minősített egyének foglalhassanak el tanítói állást, és hogy ezzel kapcsolatosan az államellenes Üzelmeket folytató tanítók állásuktól elmozdíttathassanak; a harmadik, hogy a tanítók elmozdíthatatlansága, eltérőleg az 1868-iki, törvény intézkedéseitől, egyformán kötelezően kimondassék. Tisztelt ház! A törvényjavaslatnak ezen utóbbi intézkedését helyesnek tartom, ellenben a két előbbit nem. Én ugyanis az állam felügyeleti és ellenőrzési jogának biztosítását, nem különben a kifogástalanul minősített tanítók alkalmazását, úgy az államellenes üzelmeket folytató tanítók meg nem tűrését nemcsak az államsegélyt igénybevevő felekezeti népiskolák tanítóival szemben kívánom érvényesíteni, hanem az egész vonalon, (Helyeslés a sMsőbalm.) vagyis minden iskolánál kivétel nélkül, legyen az községi, hitfelekezeti vagy magániskola, és pedig tekintet nélkül arra, vájjon részesűlnek-e az illető iskolák államsegélyben vagy nem. És itt csak sajnálatomat kell kifejeznem a t. közoktatási bizottság azon eljárása fölött, hogy ezen változtatásokat jelentésébe, illetőleg a javaslatba föl nem vette. Hová fo^na az vezetni, hogyha a magyar állam továbbra is tűrné, tétlenül nézné, hogy az államilag nem segélyezett felekezeti vagy községi népiskolákban és magán iskolákban erkölcstelen, nemzetellenes, sőt hazaáruló eszmék csepegtessenek a zsenge gyermekek szivébe? (Úgy van! a szélsőbalon.) Eltekintve attól, mintha a törvényjavaslat szerint a magyar állam egyenesen pénzért volna kénytelen az ellenőrzési és felügyeleti jogot megvásárolni, és hogy e szerint Magyarországon kétféle iskolák fognának létezni, az egyikben 8*
