Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-210

156 210, országos llés 1898. május S.án, k«dden» a t. kultuszminister úr mégis határozottan megmarad a mellett, hogy 300 forintnál többet adni nem lehet és ez legyen a minimum. Látom, tapasztalom, hogy a t. háznak a figyelme — nem is csoda — kimerül, s annálfogva én hosszasabban e kérdést taglalni nem kivánom, de szükségét láttam annak, hogy ezen adatok itt a t. ház előtt pertraktáltassanak. Előre kijelentettem, hogy nem saját adataimból, hanem épen a kultuszminister úr adataiból győződöm meg, hugy tarthatatlan azon álláspont, melyet ő e szakasznál elfoglal. Ha azt akarjuk, hogy a tanító nem csak paedagogiai, hanem hazafiúi, nemzeti szempontból is megfeleljen a maga hivatásának, kell gondoskodnunk arról, hogy a gondjaira bízott gyermekek létszáma olyan legyen egy-egy tanítóra nézve, tekintet nélkül arra, hogy állami, vagy felekezeti, vagy községi e az a tanító, hogy megtaníthassa őket arra, hogy nekik, mint magyar honpolgároknak, ezen a földön kell élniök, és nem Amerikába kell kivándorolniuk, (Igaz! Úgy van! bal felől.) és hogy az a gyermek, a ki ezt megtanulta, midőn férfiúvá lett, érezhesse, hogy »dulce ct deeorum est pro patria mori«, akkor én azt hiszem, meg kell tenni magának a mélyen t. kultuszminister úrnak is, hogy azt a tanítót, a ki mindennap tanítja a gyermeket az úr imájára, biztosítsa arról, hogy neki a mindennapi kenyere meg legyen. (Tetszés és helyeJés bal felől.) T. képviselőház! Ezeknek elmondása után én csatlakozom Szinay képviselőtársam határozati javaslatához. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Horváth Ádám jegyző: Kovács Aliiért! Kovács Albert: T. képviselőház! (Halljuk!) igazság szerint kifejtettem nézeteimet a tanítói fizetés minimumáról már az általános vitábau, s épen azért hosszabb beszéddel nem akarom ez alkalommal a t. ház becses türelmét fárasztani. De ha már szólásra felhívattam, lehető rövid beszédben kijelenteni, hogy az eredeti szöveggel szemben pártolom Bánó József t. képviselő úrnak a 400 forintos minimum megállapítására vonatkozó határozati javaslatát. (Helyeslés a bal- és szélső báloldalon.) Én, t. képviselőház, nem kicsinylem azt az eredményt sem, a melyet a minister úr törvényjavaslata által el fog érni; távol állok attól, hogy azt semminek nevezzem, akár ha azt tekintem, hogy a tanítói karnak mintegy negyed része van általa érdekelve, akár ha azt tekintem, hogy milyen még sokkal kevesebb fizetés emeltetett fel 300 forintra. De ha nem kicsinylem is ezen eredményt, nem tarthatom kielégítőnek sem az ország pénzügyi helyzetével, sem a megélhetés lehetőségé vei szemben. (Helyeslés a baloldalon.) A mi a pénzügyi helyzetet illeti, itt a minimumnak 400 írtra emelése által évi 800 ezer forint többkiadásról van szó. Hogy ezen 800 ezer forintot az ország pénzére]e megbírja, azt mások már a mai napon is kifejtették. Ezt ismételni nem akarom. A mi pedig a megélhetést illeti, van a megélhetés lehetőségének egy oly minimális mértéke, a melyen alul a megélhetés nem lehetséges a legnagyobb takarékosság és értelmiség mellett sem, mert fizikailag lehetetlen. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ha valamely runctionariusnak ez a legkisebb mennyiség sem adatik meg, hát ebből nem az következik, hogy az illető meghal éhen, — (Egy hang a baloldalon: Az is meglehet!) még nem hallottam, hogy Magyarországon iskolatanító éhen halt volna, és annyiban igaza van a t. minister urnak hogy 300 írttal is meg lehet élni, mert éhen nem fog halni senki. — hanem az fog következni, hogy az illető kénytelen lévén megsztrezni a megélhetés minimalis mértékét, azzal foglalkozik, a miből megélhet, és nem azzal, a mi a hivatása. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Ha már azt akarjuk, hogy a tanító tanítással foglalkozzék, akkor az ő fizetését okvetlenül fel kell emelnünk a megélhetés azon fokáig, a mely a táplálkozását és a ruházkodását fizikailag lehetővé teszi. Hogy pedig a 300 forint erre nem elég, ki volt fejtve többször és hogy 400 forint erre a legkisebb mérték, arra nem kell bővebb bizonyítás. Hivatkoztam már Horvátország példájára, ismétlem : méltóztassanak meg* gondolni, hogy Horvátország Magyarországnál sem vagyonosságban, sem kultúrájában nem áll magasabban, mindazonáltal 400 forint fizetést ád a tanítóinak. Tehát ne méltóztassék erőszakolni, hogy Magyarország azon is alul maradjon, Attól ne féljen a minister iir, hogy a szavazásnál esetleg kisebbségben marad, E házban a minister nem marad kisebbségben semmivel. Hozzá van szoktatva ez a ház ahhoz, hogy megszavazza Magyarország inferioritását Ausztriával szemben, annyira, hogyha most már Horvátországgal szemben kell ugyanezt megszavazni, hát azt is megszavazza. (Úgy van! bal felöl.) De hát mégis, magyar önérzet is van a világon, a melyet egy ilyen tény megsért és fájdalmasan érint; ez is érdemel némi kíméletet, és kivált ezután, a mit e kérdésben már úgyis engedett a minster úr, csak garasos kérdéssé válik az egész, a mi felett alig érdemes vitatkoznunk. Méltóztassék tehát a t. minister úr a 400 forintos miuimum megszavazásához hozzájárulni. (Élénk helyeslés bal felöl.) Elnök: T. ház! Háromnegyed kettőre már